MENÜ
  • Rémálom a vörös függöny mögött – David Lynch

    „Radírfej, Az elefántember. Dűne. Kék Bársony. Veszett világ. Twin Peaks. Lost Highway. Straight Story. Mullholland Drive. Inland Empire.” – sorolom fel magamnak katonás sorrendben David Lynch filmjeit és bevallom, kissé végigfut közben a hideg a hátamon. Hiszen ezek a műremekek – csak mert nem találok rájuk ennél magasztosabb jelzőt – nagyon is meghatározó részei voltak az elmúlt tíz évemnek. Pontosabban az elmúlt tíz évem azon pillanatainak, óráinak, sokszor napjainak, amikor borzongva ültem, feküdtem, álltam, görnyedtem, csodálkozva azokon a filmes megoldásokon, amelyeket soha sem láttam még azelőtt. Sőt. Azóta sem.

    Pedig nem vagyok nagy filmrajongó. Persze mindenkinek megvannak a maga kedvencei, nekem a mozizás mégsem volt soha olyan meghatározó, mint mondjuk a zenehallgatás. Ellenben ha filmekről kezdek beszélni, valahogyan mindig van egy zárójel. Maga Mr. Lynch. Aki véleményem szerint magát a filmkészítést a művészet lehető legmagasabb szintjére emelte. Még akkor is, ha néha csak elképedve ülök, nem értem, mi történik előttem a mozivásznon, vagy éppen a laptopom monitorján, aztán elszabadul a pokol. Persze kinek tiszte eldönteni, mi művészet és mi nem. De ha megengedhetném magamnak, hogy kiejtsek ilyet a számon, még ha megszámlálhatatlan is azoknak a száma, akikre őszinte csodálattal és a lehető legagyobb elismeréssel tekintek, azt mondanám, hogy David Lynch a világ legnagyobb művésze.


    Tizenéves voltam, amikor nekiláttam a Twin Peaks-sorozatnak, mert egy barátom mindenáron beszélgetni akart velem arról, ami miatt hetekig hánykolódott az ágyában. Megfűzött, hogy essek túl a két évadon, aztán végre legyen már valaki, akivel meg tudja beszélni ezt a szerinte igencsak összezavaró alkotást. Középiskolás voltam, annyi időm volt, amennyit csak akartam. Nekiláttam tehát a Twin Peaksnek és imádtam. Aztán valahogyan kinyílt egy olyan ajtó, amelynek a létezésérő addig nem is tudtam. A barátaim jórésze bizony ezen a sorozaton nőtt fel, mint kiderült. Volt, aki utálta, volt, aki az egekig magasztalta, volt, aki egyszerűen nem értette, de mindenki elméleteket gyártott róla. Ki ölte meg Laura Palmert? Ki is valójában Gyilkos Bob? Mit jelent az a temérdek szimbólum, utalás és megjegyzés, ami megjelenik benne? Mi az a vörös függöny? Hová tűnik Annie? Minél többet beszéltünk róla magunk között, annál jobban szerettem. Minél inkább elemeztük a sorozatot, annál kevésbé értettem. Aztán többet és többet szerettem volna. A következő egy hétben komoly David Lynch-függőséget sikerült tehát kiharcolni magamnak és megnéztem az összes filmjét, ami addig megjelent. Mivel akkoriban még nem volt ennyire egyszerű filmekhez jutni, komoly problémát okozott megszerezni mindent, amit látni akartam. A Kék bársonyt például VHS-kazettán vásároltam meg 110 forintért, a Dűnéért (amelyről aztán később kiderült, hogy már láttam) közelharcot folytattam egy videótékában.

    Eltelt pár hét és elmúlt. Sok évre visszatekintve most úgy érzem, túl fiatal voltam még hozzá. Azt hiszem, semmit sem értettem az egészből. Hogyan is érthettem volna. Akkoriban mindenáron késztetést éreztem arra, hogy megfejtsem, miről szólnak ezek a filmek, általában kevesebb, mint több sikerrel. De volt azért néhány kevésbé súlyos darab, mint a Dűne, a Kék bársony és a talán legnépszerűbb Elefántember. Ezek is zseniálisak a saját nemükben, de az én fejemben az „igazi” Lynch egy háromszög közepén áll: A Mullholland Drive – Lost Highway – Twin Peaks háromszög közepén. Ezek voltak ugyanis azok a filmek, amiken évekig rágódtam örömmel. Szétcincáltam őket apró darabokra, elrágcsáltam őket élvezettel és megfeküdték a gyomromat. David Lynchnél ugyanis nem szokás magyarázatokat osztogatni. Semmiféle kapaszkodót nem találunk arra, hogy egy szereplő miért változik egy pillanat alatt egy másikká, hogy hogyan kerül elő egy korábban meghalt szereplő teljesen váratlanul egy másik jelenetben. Nem tudjuk meg soha, mi volt a filmek időrendje, nem rágják a szánkba, mi történt. Bizarr figurák jelennek meg, akikről nem tudjuk, honnan jöttek, mi a szerepük és céljuk. Álomképeket, hallucinációkat, , rejtvényeket látunk egy vörös függönnyel keretezett groteszk kabaréban, ahol Lynch a saját káprázatos fantáziájával óriási lehetőséget tár elénk. Méghozzá azt, hogy mi döntsük el, mi az, amit láttunk.

    Évekbe telt, mire megértettem végre ezeknek a filmeknek a lényegét. Azt, hogy nem érdekes igazából, ki ölte meg Laura Palmert és miért – habár a későbbi Tűz, jöjj velem! című Twin Peaks film, amely tulajdonképpen a sorozat előzményeiről szól, valamelyest magyarázatot ad erre a kérdésre. Ahogyan az sem fontos, hogy Diane Sellwyn a Mullholland Drive-ban valójában álmodja-e a film háromnegyedét, hogy mi történik valójában a hátborzongató Winkies’-ben. Mindenkinek lesz saját elképzelése ezekről. Itt a pont. A képzelet. A fantázia. A gondolatok. Ez a lényege ezeknek a filmeknek. Hogy mi, magunk, önmagunkban elképzeljünk, kirakós játékot játsszunk, megértsünk és főleg, befogadjunk valamit, ami a saját fejünkből pattant ki.

    David Lynch nem rágja a szánkba a megoldást. Olyan művészetet tálal elénk, amely nem feltétlenül magasztos, szép és örömteli. A belsőnket célozza meg úgy, ahogyan a filmiparban talán csak nagyon kevesen. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy létezik ugyanolyan öröm bármilyen film nézése közben, mint egy festmény előtt ülve a múzeum padlóján gondolkozni azon, mit ébreszt bennünk a látvány, vagy akár a kedvenc zeneszámunkat hallgatni és hagyni beleégni a hangokat a lelkünkbe. Nem tudtam, hogy létezik ilyen. Aztán egy barátom mindenáron beszélgetni akart velem arról, ami miatt hetekig hánykolódott az ágyában…

    Mikovics Anett

    Nyereményjáték

    Bulvár

    A Plázson még tart a nyár

    Bulvár
    Sze. 2., szerda

    Lupa Duma – Costes vacsorával

    Bulvár
    aug. 10., hétfő

    Televízió

    A Jonas Brothers tagja lett a Voice új mestere

    Televízió
    okt. 8., kedd

    Gyermeket vár a Pretty Little Liars sztárja

    Televízió
    jún. 29., szombat

    Új sorozatban a Tizenhárom okom volt sztárja

    Televízió
    Sze. 13., csütörtök

    Ajánló

    Új világsztárt jelentett be az EFOTT

    STRAND Fesztivál: műsorváltozás!

    A Petőfi Zenei Díjjal indul a fesztiválszezon