MENÜ
  • Pink: The Truth About Love

    Több mint öt év telt el már azóta, hogy Pink egy egész lemezen keresztül énekelt arról, hogy mennyire tönkretette a válás. Aztán kibékült a férjével, szült egy gyereket, most pedig kiadott egy lemezt, ami az év eddigi talán legjobbja.

    Ismerőseimmel közös megegyezésünk, hogy Pinket nem a slágerei miatt szeretjük – ő az, aki évek óta ugyanazt a biztos, megingathatatlan taktikát folytatja: csinál négy-öt nagyon ütős dalt, amikkel listákra kerülhet és ugyanarra a korongra jónéhány olyat, amik bár nem slágergyanúsak, de mind szövegileg, mind zeneileg óriási értéket hordozhatnak. Pink kiszámítható. Egy szemtelen, rossz-kislány-vagyok imidzst felvonultató beharangozó kislemez, egy középmély, középtempójú szenvedős sláger, aztán néhány top tízes, de minimum top húszas dal.

    Pink egy tökéletesen eladható termék, aminek évek óta bevált marketingterve van, a nyelvöltögetéstől kezdve a káromkodáson keresztül egészen a rossz gyerekkorig. Mégis ő az a mainstream életben, aki az újak közül valóban eredeti tudott maradni. Nem hasonlítják Lady Gagához, nem mondják, hogy Britneytől lopott és maximum azzal kerül címlapra, hogy egy kötélen lógva fejjel lefelé élőben énekel, nem pedig azzal, hogy beleokádott egy szalvétába két sztripper között. Pink az igazi modellje az értelmes popsztárnak, aki éppen annyira hunyászkodik meg a showbiznisz szabályai előtt, mint amennyire lázad is ellenük. De talán ez nem a megfelelő szó. Igen, Pinket szokták lázadónak nevezni. Pedig pont ő a legnyugodtabb és legkiegyensúlyozottabb hölgy a nagy zeneiparban.

    Ezt pedig tökéletes bizonyítja The Truth About Love című új lemeze is, mellyel nem csak eddigi talán legjobb munkáját tette le az asztalra, hanem mellyel végérvényesen felnőtté is vált. Pink ledobta magáról láncait és végre kitört a köré megírt szabályokból és maga lett az ambivalencia – nincsen slágergyanús dal az albumon, mégis mindegyik slágergyanús. Nincsenek komolyan vehető, nagy mélységekbe ugró szövegek, mégis mindegyik sziporkázik, néha tragédiaként, néha komédiaként. Pink összeszedte magát – de nem abban az értelemben, ahogy először gondolnánk, hiszen összeesve ő sose volt – pedig pont ő nem játszotta soha a jókislányt. Inkább úgy, hogy visszanyúlt múltjába és kicsit mindegyik lemezéből elvett valamit, ami mindig is az övé volt, csak néha háttérbe helyezve, néha túlságosan az orrunk alá tolva. A The Truth About Love-on nem csak egy felnőtt, komoly anyuka búg a fülünkbe, hanem a Try This pimasz picsája, az I’m Not Dead filozófusa és a Funhouse felnőtt, csalódott  nője.

    És tényleg – az új Pink lemezen mindegyik jelen van, mindegyik ott üvölt, sír, nevet és tombol. Bár kimondott nagy slágerszámok most nem lettek gyártva – ez mellesleg nem baj – de persze ki lehet emelni néhány szerzeményt. A második kislemezként jelentkező Try gyönyörű alapzenéjével és Pink rekedtes vokáljával bizonyítja, hogy a „soha-ne-add-fel” üzenetből még mindig lehet jó dalt csinálni, ahogy a szerelem fájdalmas elmúlásáról is, bármennyire is agyonfacsart és összetaposott már a téma – utóbbira talán a Where Did The Beat Go lehet még kiemelkedő példa, mely katonás dobritmusokkal idézi vissza a szív ütemét, mely néha megszűnik szólni. Ha az abszolút szemtelen Pinket akarjuk újra megtalálni, a Slut Like You vagy a Walk Of Shame dalokat ajánlhatjuk, mely szerzeményekben óriási adagot kaphatunk az olyan tipikus Pink-betétekből, mint a dalbaszőtt párbeszéd, a részeg tombolást gerjesztő vad refrén és a mindenhol átütő én-király-vagyok-te-szar attitűd. A Beam Me Uppal tálalva van a szokásos akkusztikus dal is, a címadó The Truth About Love pedig Pink egy új arcát mutatja meg a lötyögős, utazós zenei alapokkal, de egy humoros, nyers és mindenekfelett cinikus magyarázattal.

    Ami mindenképpen újító jelenség a lemezen, azok a duettek sora. Eminem vendégszerepel a különleges hangzásvilágú Here Comes The Weekendben, bár jelenlétének sok értelme nincs a dalban, Lilly Allen pedig meglepő vendégszereplést nyújt a True Love című szerzeményben, mely pont az egyik leggyengébb pontja a korongnak… Ettől függetlenül a brit énekesnő hangja mindenképpen jól cseng benne. A fun. zenekar énekese vendégszerepel a Just Give Me A Reasonben, mely ha nem is az album legkiemelkedőbb, de egyik legfurcsább négy percét adja. A kicsit glee-s beütésű nyálkavalkád a talán túl gyorsan is megkapó refrénnel első hallásra megbocsáthatatlannak tűnhet Pinktől, de néhány próbálkozás után igazából könnyen beleeshetünk.

    Bár kiemelkedő dalként a lemez nyolcvan százalékát sikerült felsorolni – mi sem jobb bizonyíték arra, hogy igazi mesterművel állunk szemben – így is ki kellett hagyni rengeteg olyan dalt, amiket ha nem is lehet teljes biztonsággal besorolni, a maguk módján tökéletesek.

    És hogy mi az igazság a szerelemmel kapcsolatban? Nem tudjuk, ahogyan Pink sem tudja, még tizenakárhány dal után sem. Egy biztos, a szerelem fáj, a szerelem felemel, a szerelem megöl, a szerelem éltet – mikor mi. És éppen emiatt tökéletes ez a cím. Bár a popzene szinte csak és kizárólag a szerelemről szól, mégis a The Truth About Love dalcsokra nyújt egy olyan repertoárt, amiben annyi szemszögből és megközelítésből találkozhatunk ezzel a folyton változó, törékeny és halálos dologgal, hogy egy egészen korrekt körképet kaphatunk róla.

    Pink sokat váratott minket, de 2012 eddigi legjobb lemezét tette le az asztalra – és ezt teljes bátorsággal jelenthetem ki.

    Kanicsár Ádám András

    Nyereményjáték

    Bulvár

    A Plázson még tart a nyár

    Bulvár
    Sze. 2., szerda

    Lupa Duma – Costes vacsorával

    Bulvár
    aug. 10., hétfő

    Televízió

    A Jonas Brothers tagja lett a Voice új mestere

    Televízió
    okt. 8., kedd

    Gyermeket vár a Pretty Little Liars sztárja

    Televízió
    jún. 29., szombat

    Új sorozatban a Tizenhárom okom volt sztárja

    Televízió
    Sze. 13., csütörtök

    Ajánló

    Új világsztárt jelentett be az EFOTT

    STRAND Fesztivál: műsorváltozás!

    A Petőfi Zenei Díjjal indul a fesztiválszezon