MENÜ
  • Olvasni tabuk nélkül – Chuck Palahniuk

    Akárki akármit mond, olvasni az egyik legjobb dolog a világon. Tudjátok, a közhelyek arról, hogy mennyire jót tesz a képzelőerőnek, a szókincsnek, a világképnek. Persze, józan ésszel belátható, hogy van ebben némi igazság. Szerintem azonban olvasni egy ezeknél jóval fontosabb ok miatt a legjobb dolog a világon. Ez pedig önmagunk megismerése.

    Ha egy könyvet a kezünkbe veszünk, legyen az bármilyen jó is, nem kizárólag az író zsenialitása ragad meg minket olvasása közben. Szerintem éppen mi vagyunk azok, akik zsenialitást adnak – akármennyire is fellengzősen hangzik ez a megállapítás – azoknak a betűknek, soroknak, melyek egy történetet formálnak bennünk. A könyv ugyanis bennünk születik, valahol a testünkben válik valósággá. Olyanná, amit aztán féltve őrzünk, elmondhatatlan élménnyel gazdagodva. Amit, akármennyire is szeretnénk, soha sem fogunk tudni megosztani senkivel. Bizarr, intim kapcsolat ez. Azok a képek, a szereplők és maga a történet, amit elképzelünk, a gyermekünkké válnak. Szerencsés ember az, aki szereti a könyveket. Ahogyan szerencsés ember az, aki ismeri Chuck Palahniukot. Az írót, aki életem legbizarrabb, legintimebb, örömmámorban, vagy éppen rettegésben úszó óráit ajándékozta nekem könyveivel.

    Tudom, most kellene jönnie a bemutatásnak. Elmondani, hogy Chuck Palahniuk egyébként egy ötven éves amerikai újságíró és író, akit már gyermekkorától érdekelt az írás és nagyon tehetséges és amúgy az Oregoni Egyetemen végzett. Erről a rendkívüli emberről azonban már-már pofátlanság lenne amolyan unalomba fulladó körmondatokban leírni, hogy imádja a málnás sajttortát. Eltekintenék most tehát ettől, ha megengeditek és helyette megpróbálnám inkább elmesélni az élményt, amit nyújtani tud ez a bizarr figura a mégbizarrabb történeteivel.

    Napok óta esett az eső Budapesten, én pedig az amúgy sem túl világos belvárosi lakás alsó szintjén próbáltam elütni az időt a következő egyetemi vizsgáig. Eljött a vizsgaidőszak. Mi pedig alig vártuk. Végre volt idő filmet nézni, olvasni, koncertekre járni, borozni a szintén borzalmasan sötét konyhában. Könyörögtem a lakótársamnak, hogy szánjon meg valami olvasnivalóval, ő pedig büszkén nyújtotta át „az életében olvasott egyik legjobb” regényt. Na persze, gondoltam. Egy Bret Easton Ellis-rajongótól mit várhat az ember … (az Amerikai Pszicho-t ha jól emlékszem a kultikus patkányos jelenetnél hajítottam a sarokba, hogy aztán később könyörögjek azért, hogy valaki mesélje el a végkifejletet.) Megkaptam tehát Palahniuk Láthatatlan szörnyetegek című könyvét. Palahniukról mindössze annyit tudtam, hogy egyébként ő felelős a Harcosok klubjáért, az meg végülis baromi jó film, gondoltam essünk túl rajta. Két nap. A villamoson, a metrón, a pokolian nehéz matek-vizsga előtt a folyosón, a fürdőkádban. Tulajdonképpen fogalmam sem volt róla, mi történt a világban, vagy körülöttem abban a két napban, mert én akkor éppen Shannon McFarlanddel, Daisy St. Patience-szel, vagy éppen – attól függően, hogy abban a fejezetben hogyan nevezi magát éppen a narrátor – Bubba Joannal töltöttem az időmet. Letettem és lehajtott fejjel igazat kellett adnom. A Láthatatlan szörnyetegek valóban a világ legjobb regénye.

    Meghökkentő, fordulatos, minden szempontból egyedi, valami olyan, amihez foghatót még soha életemben nem olvastam. A regény, ami annyira obszcén, hogy néha az ember rendesen belepirul még akkor is, ha senki sem látja. Valami olyan, amit legszívesebben vaksötétben olvasnánk. Sokan úgy tartják, ez az egyébként nem túl hosszú iromány a Harcosok klubja amolyan „női” megfelelője. Természetesen egyik sztorinak semmi köze sincs a másikhoz, de a hasonlóság mindenképpen feltűnő. Vagy inkább az érzés, amit adni tud olvasás közben. Tele van mocsokkal, morbid, groteszk, meghökkentő és megbotránkoztató jelenetekkel, a szereplőknek semmi köze sincsen a konformitáshoz, mindannyian a társadalmon kívül élő, deviáns, vagy éppen szerencsétlen sorsú alakok, akikkel egy idő után olyan könnyen vállalunk sorsközösséget, hogy szinte magunkon is megdöbbenve akarunk róluk többet és még többet megtudni. Aki szereti Marla Singert, imádni fogja Brandy Alexandert. A történet két mondatban összefoglalva körülbelül arról szól, hogy adott egy gyönyörű modell, akit morbid körülmények között állkapcson talál golyó, melynek következtében szörnyen eltorzul az arca. A rehabilitációs központban, ahol beszélni tanítják a baleset után, megismerkedik egy utolsó műtétjére váró transzvesztita divatmegszállottal, akivel együtt kereket old a kórházból, hogy aztán az ország különböző városait bejárva eladó villákból zsákmányoljanak némi altatót, nyugtatót és egyéb gyógyszereket.

    Palahniuk közben megdöbbentő természetességgel, a lehető legegyszerűbb módon megfogalmazva mutatja meg azokat a részleteket, amikről nem szokás beszélni. Aprólékos leírást kaphatunk például arról a jelenetről, amikor a főhősnő állkapcsa darabkáit próbálja összeszedni a sebváltóról, vagy éppen egy olyan családi karácsonyozásról, amiből kiderül, mi is az a sátánköpet. Néha megfordul a fejünkben, hogy bizony nyugudtan éltük volna tovább életünket a részletek tökéletes ismerete nélkül is, de pontosan az a természetesség, amellyel az író ezeket az elképzelhetetlenül morbid jeleneteket tálalja, olyan érzést kölcsönöz az olvasásnak, mintha éppen csak az időjárásról beszélgetnénk a szomszéddal. Közben pedig olyan feszültség és izgalom motoszkál bennünk, hogy képtelenek vagyunk abbahagyni az olvasást. A megbotránkoztatáson túl érdekes csavarokkal tűzdelt, jól megírt és könnyen olvasható regény ez, melynek elolvasása után garantáltan rohanni fogunk a boltba a következőért.

    Palahniuk legismertebb regénye az előzőekben is említett Harcosok klubja. Ha nem is olvastátok, akkor is biztosan emlékeztek Brad Pitt és Edward Norton emlékezetes alakítására a filmben, ahogyan gyakorlatilag halálra verik egymást és néhány cimborájukat egy pincében, csak amolyan feszültséglevezetésként. Vagy Marla Singerre, arra a kultikus női alakra, akiről akár egymagáról is érdemes lenne könyvet írni. Abszurditás, morbid jellemek, deviancia, a szokásostól eltérő, mégis a végtelenségig hétköznapi álruhába burkolt. Nem csak a Harcosok klubját, de minden Chuck Palahniuk könyvet jellemezhetnénk ezzel. Maga az alaptörténet is annyira abszurd minden regényben, amit eddig olvastam az írótól, hogy szinte kívánjuk, hogy egyre többet és többet kaphassunk belőle.

    Képzeljünk csak el egy olyan világot, ahol egy varázslatos mondóka a birtokunkba jut, amelyet elmormolva bárkinek a halálát okozhatjuk, mint ahogyan az történik az Altatóban Carl Streatorral. Vagy vegyük például a legújabb regényt, a Kárhozottat, ahol Maddy Spencer, egy tizenhárom éves kislány a Pokolban ébred fel és Dante nyomában járva mutatja be, milyen is az élet (vagy inkább a halál) az elkárhozottak számára. Mindezt olyan légiesen könnyed, mégis nyomasztó módon tálalja az író, hogy egy idő után elhisszük: a regény abszurditása a normális, a körülöttünk lévő világ pedig csupán ócska színjáték.

    Nem tudjuk pontosan idézni Marla Singer vagy Brandy Alexander mondatait. Halványan emlékezünk csak arra, mit is mondott Tyler Durder a reklámokról és hogy miért nem érdemes rossz minőségű cipőben meghalni Maddy Spencer szerint. Egy valami azonban biztos. Akármennyire is mesevilág az, amelyben járunk azokban az órákban, napokban, amíg Chuck Palahniuk a birtokába vesz minket, valahogyan minden megváltozik körülöttünk. Mi is skizofrének, szétroncsolt arcú modellek, gyilkos mondókát átokként szóró újságírók, nimfomániás ámokfutók leszünk. Ami azonban nincs leírva, a „kimondatlan” ennél jóval nagyszerűbb. Időt töltünk önmagunkkal, az énünk azon részével, amit nem mutogatunk a külvilágnak. Gondolkozunk, emlékezünk, képzelődünk, álmodozunk és beleélünk. Beleélünk, mert elhisszük, mi is egy groteszk, szatírikus rémtörténet önironikus szereplői vagyunk, pontosan olyanok, amilyenek azokban a pillanatokban lehetünk, amikor énünk csak a saját magunk számára ismert apró, néha sötét oldala kikacsintgat onnan, ahova senki sem láthat.

    Mikovics Anett

    Nyereményjáték

    Bulvár

    Gerendai: „Látogatói csúcsot hozott a Lupa”

    Bulvár
    szept. 17., csütörtök

    A Plázson még tart a nyár

    Bulvár
    szept. 2., szerda

    Lupa Duma – Costes vacsorával

    Bulvár
    aug. 10., hétfő

    Televízió

    A Jonas Brothers tagja lett a Voice új mestere

    Televízió
    okt. 8., kedd

    Gyermeket vár a Pretty Little Liars sztárja

    Televízió
    jún. 29., szombat

    Új sorozatban a Tizenhárom okom volt sztárja

    Televízió
    szept. 13., csütörtök

    Ajánló

    Új világsztárt jelentett be az EFOTT

    STRAND Fesztivál: műsorváltozás!

    A Petőfi Zenei Díjjal indul a fesztiválszezon