MENÜ
  • Másodjára is dalolt a jég és a tűz

    Pontosan egy hete ért véget a Trónok harca második évadja, ideje, hogy egy kicsit mi is foglalkozzunk a népszerű könyvadaptációval. Lássuk, Ned Stark halála után mi történt Westerosban.

    Először is kaptunk pár királyt, szám szerint ötöt. A Vastrónuson ülő, törvénytelen uralkodót Joffrey Baratheont, a számkivetett hercegnőt Daenerys Targeryent, a néhai király két testvérét, a törvényes örököst, Stannis Baratheont, és a nép szeretetét élvező Renly Baratheont, valamint Észak Királyát, Robb Starkot, jogos felkeléssel a háta mögött. Később még bekerül a képbe a Vas-szigetek ura, Balon Greyjoy is, csakhogy tovább bonyolódhasson a helyzet. Az évad leginkább a különböző hatalmi erők közötti ingadozásra, az érdekellentétekre, valamint a szövetségekre összpontosított. Ahogy az első évadban is, főként a karakterek motivációjáról, álmairól és félelmeiről kaptunk színes képet, semmint hatalmas csatákról. Bár utóbbiból is kijutott egy, mely dramaturgiájának, a nagyszerű színészi játékoknak, valamint a látványvilágnak köszönhetően megkoronázta az egész évadot.

    A kezdet kicsit kaotikusra sikerült: túl sok szál, túl sok helyszín, túl gyors váltások. Mégis kárpótoltak minket a színészek, na meg a gyönyörű tájak. Végre többet láthattunk Királyvárból (Dubrovnik) is, Havas Jon és Sam jóvoltából pedig a jeges Izlandra kalandozhattunk el. A Vörös Papnő könyvben igazán feszült és intenzív mérgezős jelenete kicsi súlytalanra sikerült, ahogy a Hét bálványégetése is. Bár Melisandre két szemrebbenéséből is érdekes karakterré vált, ahogy később Davos is, Sárkánykő bemutatkozása nem sikerült túl maradandóra – ahogy Stannist is inkább papucsnak ábrázolták, semmint keménykezű és erkölcseiben megingathatatlan királynak. Tyrion, Cersei, Joffrey (persze utóbbi az „imádjuk utálni” kategóriában) ismét remekelt, bár a Királyvárban játszódó jelenetek úgy összességében a sorozat csúcspontjai voltak. Gondoljunk csak az Ördögfióka apró kis játékaira, ahogy tevékenyen beszáll a „trónok harcába”, illetve a Cersei és közte zajló párbeszédekre, melyek mindegyikénél tapintható volt a feszültség, és a szavak mögöttes tartalma. És persze egy csipetnyi gúny sosem árt a vészterhes időkben.

    Az első részek zűrzavara után, mely még így is magasan lekörözte más sorozatok legjobb részeit, magára talált az évad. A történet is beindult a maga lassan csorgó módján, ahogy a fogaskerekek olajozottan kapcsolódnak egymásba. Királyvár lett az intrika és manipulációk központja (röviden szóljunk Varis és Petyr kettőséről), éppen úgy, ahogy a jogos király, Stannis célpontja is. Már pár rész után sejthető: az ostrom elkerülhetetlen, s végre összecsap a jó és a rossz. Persze ez korántsincs így. Nagy erénye a sorozatnak (és természetesen a könyvnek is), hogy nincsenek hősök, vagy gaztevők (legalábbis a közhelyesen felnagyított értelemben), csak jellemek vannak, jó és rossz tulajdonságokkal egyaránt. És hiába végeztek a Lannisterek az erkölcseihez olyan hűen ragaszkodó Ned Strakkal, igencsak kérdéses, kinek szurkolunk, mikor a Baratheon hajóhad felbukkant a horizonton.

    De ne szaladjunk ennyire előre. Habár Királyvár messze a legizgalmasabb helyszín a legizgalmasabb karakterekkel, rengeteg más szereplő is küzd az akadályokkal, vagy éppen önmagával a tíz rész alatt. Az évad felétől eggyel kevesebb királlyal kell foglalkoznunk, a Tyrellekkel kifejezetten szoros kapcsolatot ápoló Renylvel végez egy árnyék, a Vörös Papnő mágiája. Westeros többi részén sincs ok a nyugodalomra: Theon Greyjoy (Alfie Allen), hogy apjának bizonyíthasson, elfoglalja Derest, elárulva ezzel az őt felnevelő Starkokat. Egyre mélyebbre süllyedt a saját maga ásta verembe, a gyilkosságtól sem riad vissza, hogy végül őrülten, saját emberei által hátba szúrva fogják el az északi csapatok. Más nem marad utána, csak egy égő, romhalmazzá vált Deres. Szerencsére Branéknek sikerült elmenekülnie Osha segítségével, bárhogy a farkas álmokat látó fiú mihez kezd, a következő évad zenéje. Kicsit csalódást okozott, hogy Robb (Richard Madden) története másból sem állt, mint egy meglepően üresre és unalmasra sikerült szerelmi románcból. Észak Királya, a Farkas, aki eddig az összes csatáját megnyerte az egész évadban egy idegen földről származó lánnyal édeleg, mintha még javában tartana a hosszú nyár. Végül megszegi a Freyeknek tett ígéretét, és felbontja a házasságát, hogy valami értelme is legyen a másoktól elvett értékes játékidőben, melyben a volantisi lánnyal lovagoltak az erdőben. Catelyn (Michelle Fairly), a Stark-ház asszonya sem tesz hozzá sokat az évadhoz: Robbal veszekszik, vissza akarja kapni a lányait, és szabadon engedi Jamie Lannistert. No meg általa bekerül a képbe a tarth-i szűz, Brienne, aki remek párosra talál majd a Királyölő személyében.

    Külön említést érdemel Arya (Maisie Williams) története. A nagyok mellett ez a kislány nyújtja az egyik legemlékezetesebb alakítást, Jaqen H’gharral és Tywin Lannisterrel (Charles Dance) közös jeleneteik ugyancsak az évad legjobb pillanatai közé tartoznak. Harrenhal már önmagában is félelmetes, de Arya imájától és a pillantásától, mikor rádöbben, hogy hatalmában áll kioltani három életet, ráadásul az első előtte fekszik holtan, lesz igazán borzongató. Valar morghulis.

    És akkor a végére ejtsünk szót két főkarakterünkről is. Havas Jon (Kit Harington) felderít, fázik és megismerkedik egy vad lánnyal. Még mindig nagyon erkölcsös, még mindig tartja magát a fogadalmához, és még mindig tud nézni ugyanazzal a sótlan ábrázatával. Ennek ellenére ez a szál is beindul a végére, bizonyára mindenki kíváncsian várja, hogyan sikerül a találkozása a Falon Túli Királlyal. És hogy vajon összejön-e Ygrette-tel. Dany (Emilia Clarke), a viharban született pedig szó szerint az egész évadot végigtoporzékolja, hiszen ő a sárkány szülötte, vérrel és tűzzel elérhet bármit, kár, hogy Mormont (Iain Glen) sem tudja a fejébe verni, hogy az akaraterő kevés, dühös kifakadása nem fog senkit sem meghatni, a sárkányai pedig évekre vannak attól, hogy tényleges hatalmas jelentsenek. Egyszóval, aki arra várt, hogy aranyos szörnyetegei hátán lángba borítja Westerost, csalódni fog. Számára is inkább karakterfejlődést jelent az évad, Qarth a tanulópénz, és az utolsó rész utolsó jelenetére végre megerősödik, és durcás kislányból talán igazi vezető válik belőle.

    Egyetlen szóval még emlékezzünk meg a kilencedik részről, mely sok tekintetben az évad csúcspontja volt. A zöld szubsztancia remekül mutatott a képernyőn, ahogy a lángoló hajók is, persze költséghatékonysági okokból éjszaka forgatták az ostromot. Ennek ellenére végre kapunk vért, csatát, buzdító beszédet, rettegést és vereséget. Mégsem a kardok suhogása a lényeg, hanem ismételten az emberi drámák. Az ostrom alatt végre mindenkiről lehull az álarc, nincs több színészkedés. A részeg Cersei (Lena Headey) és az egyedüli emberként kitartó Tyrion (Peter Dinklage) magasan a legjobb alakításokat nyújtja, még a sápatag Sansa is mutat valamit a tehetségéből, ahogy a tűztől megrettenő, majd elmenekülő Véreb is. Érdekes módon a Királyvárra összpontosító részben szereplők mindegyike mélységgel gazdagodik, olyan vonásokkal, mely néhány karakterre ráférne a szereplőgárdában.

    Az utolsó rész is megörökölte az első betegségét: megint csak kissé zűrzavarosra sikerült, túl sok mindent akartak belezsúfolni túl kevés idő alatt. Deres felgyújtása teljesen elveszítette jelentőségét, noha a könyvben fontos és remekül kivitelezett fordulatnak sikerült. Ugyancsak csalódást keltő lett a Halhatatlanok Tornya, rengeteg látomás elmaradt, bár kaptunk helyette Khal Drogot. Az utolsó jelenet valóban elég izgalmasra és félelmetesre sikerült, hiszen végre felhangzott a három kürtszó, és megjelentek a Mások, bár bevallom, csak ezért nem fogom körmömet rágni a következő évadig.

    A megvalósításra most sem lehetett panasz, a látvány sokszor messze túlmutatott a sorozat szabta kereteken. Gondoljunk csak az árny születésére, a futótűzben égő hajókra, Qarth-ra, a jégkék szemű Másra. A helyszínek karakteresre sikerültek, mindegyiket lehetett kötni egy-egy szereplőhöz. És persze a legfontosabb: a színészek kitűnően megfeleltek a könyv támasztotta kihívásoknak. Mindenki nagyszerűt alakított, rosszat nem is tudnék említeni (Robb volt egyedül középszerű), csak kiemelkedőbbeket, de róluk már korábban szóltam. A könyv ismeretében a változások persze fanyar szájízt hagytak maguk után (főleg a felesleges és céltalan jelenetek egy kupleráj mindennapjaiból), de ennek ellenére a legtöbb jogosan történt. Martin hatalmas világot alkotott, hatalmas, szövevényes érték- és érdekrendszert, melyet lehetetlen filmre vinni teljes egészében. Az átírások, illetve egyszerűsítések pedig a sorozat érdekeit szolgálták, szerencsére eget-rengető módosításokra nem került sor. Egyszóval: pár apróságot leszámítva korrekt évadot kaptunk, igazán emlékezetes jelenetekkel és alakításokkal, melyet a harmadik évad előtt szívesen fogunk újranézni.

    Addig pedig lapozzunk bele a könyvekbe! Megéri.

    Nyereményjáték

    Bulvár

    Gerendai: „Látogatói csúcsot hozott a Lupa”

    Bulvár
    szept. 17., csütörtök

    A Plázson még tart a nyár

    Bulvár
    szept. 2., szerda

    Lupa Duma – Costes vacsorával

    Bulvár
    aug. 10., hétfő

    Televízió

    A Jonas Brothers tagja lett a Voice új mestere

    Televízió
    okt. 8., kedd

    Gyermeket vár a Pretty Little Liars sztárja

    Televízió
    jún. 29., szombat

    Új sorozatban a Tizenhárom okom volt sztárja

    Televízió
    szept. 13., csütörtök

    Ajánló

    Új világsztárt jelentett be az EFOTT

    STRAND Fesztivál: műsorváltozás!

    A Petőfi Zenei Díjjal indul a fesztiválszezon