MENÜ
  • Marina and The Diamonds: Electra Heart

    Jól kielemeztük a Marina and The Diamonds új albumát, az Electra Heartot, figyelembe véve minden ütemét, érzését, lüktetését és ambivalenciáját. Ez az album él. Igazán él.

    Vannak olyan popsztárok, akikhez köt valamilyen rossz szokás. Marina and The Diamonds például ilyen. Őt nem tudom nem komolyan venni. Lehet, hogy ez először meghökkentően, sőt nevetségesen hangzik, de így van. Britney Spearsre könnyű színtiszta szórakoztatásként tekinteni, ahogy Madonnának, Lady Gagának és más, némileg kiforrottabb előadóknak is vannak olyan pillanatai, amiket nem lehet és nem is kell komolyan gondolni, hiszen talán ők sem teszik úgy.

    Marina viszont nem ilyen. Bár a lány színtiszta poppot játszik – előző lemezére még nagy ímmel-ámmal rá lehetett húzni az indie és underground jelzőket is, de a második korongnál ez már nem lehetséges – mégis valamiféle teljesen más dolgot alkot, mint az egyszerű popzene. Minden előadó próbálkozik szép, mély, mondhatni okos dalokat készíteni, mely sokaknak sikerül, sokaknak nem, de Marina valahogy csak ilyeneket tud alkotni. Ez előző album, a Family Jewelsnél is érződött már, de új albumán, az Electra Hearton valósággal tombol az intelligencia. Na meg az előadóművészet. Marina nem ismeri az arany középutat. Az új korongon szívből szenved, szívből gúnyolódik és szívből figurázza ki álomvilág fontos női archetípusait.

    Mert hogy ez a koncepció. Mert hogy van koncepció. Már tavaly októberben kifejtette az énekesnő, hogy új albumán fel akarja dolgozni a legfontosabb női archetípusokat, amiket Hollywood szült meg, így “megpróbálva összetörni az idolokat és kicsit lerombolni a túlon-túl dúló amerikanizációt”. Bármekkora rajongója is vagyok Marinának, a nagy szavak nagy mosolyt csaltak az arcomra: úgy éreztem túl nagy gondolatok ezek egy bájos popalbumhoz, melyhez ráadásul olyan nevek csatlakoztak, mint Dr Luke, aki az utóbbi években pont egy amerikai popidolnak készített dalokat: Britney Spearsznek.

    Aztán meghallgattam az albumot és egy kicsit ledöbbentem. Mert ez a csaj tényleg komolyan gondolta amit mondott. És mesterfokon vitte véghez.

    Bár szó mi szó, Marina kicsit eladta a lelkét az ördögi zeneiparnak és kissé elhagyta azt a természetes zenei modort, ami első albumára jellemző volt, dalszövegileg szerencsére nem hagyta magát eladni. A popos zenei alapok pedig nem is olyan nagy bajok. Kicsit olcsóbb a produkció, kicsit mainstreamesebb a végeredmény, sőt, sajnos ici-picit elveszett az a különleges Marina-varázs is, de végeredményben a gyász az eredetiség – minimális! – elvesztése után gyorsan elmúlik. Hiszen bőven kárpótolva vagyunk.

    Ez nem egy vidám lemez, ezt le kell szögezni. Csupán néhány seggrázós dalt eszelt ki Marina, ami sajnálatos, de újra csak nem jelent problémát. Az egyik ilyen pörgős szerzemény a Bubblegum Bitch, mely a tipikus, játékos tinilányokat cikizi ki, finoman beszólogatva. Fontosabb itt a zene és a zenei felépítettség, mint a szöveg. Finom a szúrkálódás, bemelegítésnek tökéletes, előjátéknak pedig kiváló. A lick-a-lick-a-lips ugyanis minden zeneélvező étvágyát tökéletesen hozza meg. A másik ilyen vidám szerzemény a már jól ismert, kritikusok által egekig dícsért Primadonna, a világot és csodálók tömegét kívánó hölgyek dala.

    Összesen még két gyorsabb szerzemény található meg a korongon, de ezek már csak zeneileg erősek, a dalszövegük egyáltalán nem játékos, mókás és vidám. A Homewrecker című dal már erőteljesen próbál alternatív vizekre evezni, kicsit a francia zenei-szcéna jellegzetességeivel operálva. Mivel Marina pszichológusnak tanult, ezt próbálja is minél többször kihasználni. Ez a jó tulajdonság pedig ebben a dalban bontakozik ki a legjobban – a férfiak szívét összetörő, családokat szétromboló nőalak története valahogyan afelé terel minket, hogy az ilyen gonosz nőkben lássuk meg az áldozatot, akik bár mókából tesznek tönkre embereket, valahol mégis ők a legelveszettebb teremtések ezen a világon. A szerelmi szabályokról szóló monoton beszédek még véletlenül sem mennek el a sablonosság felé, pedig a szerelemről aztán nehéz nem sablonosan szónokolni. Mindenképpen egy csúcspont az albumon és Marina eddigi karrierjében.

    A másik ilyen kiemelkedő szerzemény a Living Dead, mely már több mint egy éve szabadult ki az internetre demóként és a rajongókat már akkor elvarázsolta. Okkal. Az élőhalott-állapotról szóló dal ambivalensen energetikus, Marina pedig olyan szenvedéssel és gyásszal tudja kántálni – és üvölteni – szavait, hogy kellő hangerőn az embert a hideg is kirázza. Talán ebben a dalban találni meg leginkább az első lemezes Marinát. A lányt, aki a legsablonosabb refrén-felépítést is a legkreatívabban adja elő és aki úgy játszik a hangjával, ami már karrierje legelején is a legnagyobb jellemzője lett.

    Innentől kezdve pedig már csak tömény depresszió van. De nem az a – jóbarátnőm szavaival élve – jajelhagytakmileszmost-szerű populáris nyafogás, hanem valami életszerűbb, romlottabb – fura szó ide ez, de merem használni – büdösebb megfogalmazása annak, ha valami igazán rossz és igazán szomorú. A könnyfakasztó, középtempójú Starring Role a legnagyobb hevességgel énekel arról, hogy mennyire rossz, ha nem vagyunk valaki életének főszereplője, és milyen kellemetlen egy olyan párkapcsolatban élni, amiben mind a szexet mind pedig a társalgást csak a pia oldja meg. Marinánál ez sokszor visszatérő motívum: igyunk, és jobban leszünk. Egyetértek.

    Az Electra Heart-projekt legerősebb dala a Teen Idle. Nem csak valóban csodálatos – hanem valóban erős és merész. A tiniidolokról szóló csoda soraiban visszaköszönnek a filmekben és médiákban látott Miley Cyrus és Britney Spears-féle szátrocskák, akik bár óriási vagyont halmoznak fel, valami olyan dolgot hagynak ki, ami sose kaphatnak meg: a gyerekkort. Marina felháborítóan őszintén búj bele az ilyen tini idolok bőrébe, hogy aztán őszintén tudjon panaszkodni az elvesztegetett évekről, a vágyról, hogy süteményt faljon – hiszen úgyis kihányja -, hogy bibliát égessen, hogy lázadjon, hogy a figyelmet magára terelve öngyilkos legyen és hogy továbbra is ő legyen a bálkirálynő. Elcsépelt témák ezek, de összeadva, egy pop albumon kiadva mégis felérnek egy pofáncsapással. Már csak ezért a dalért érdemes volt kiadni az egész korongot. Hasonlóan nagyot robbant a szomszéd-dal, a Valley Of The Dolls, mely a Babák völgye című könyv inspirált. A regény a világ egyik legnagyobb példányszámban elfogyott könyve, három, hollywoodi lány életét dolgozza fel párhuzamosan, figyelve, ahogy mindhárom szépen lassan rászoknak a különböző fogyasztószerekre, altatókra, antidepresszánsokra és egyéb gyógyszerekre, vagyis a “babákra”. A Timbaland-féle dal remek tisztelgés. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen témakörrel illendő is volt hozzányúlni ehhez a klasszikushoz.

    A korong legvége rejti az elsőként nyilvánosságra hozott Fear and Loathingot, mely tökéletes záróakkorda az archetípusok feldolgozásának: “Sok különböző életet éltem. Sok-sok ember bőrébe bújtam”. Valóban rengeteg bőrt próbált fel Marina. És nem volt hiába a depressziós hangulat a korongon. Hiszen a nagy játék úgy néz ki, nem volt jó móka. Nem éri meg kedvesnek lenni, nem éri meg türelmesnek lenni, inkább robbanni kell. Kevés előadó képes arra – főleg ebben a fránya mainstream világban – hogy direktben írjon egy dalt csak arra irányulóan, hogy lezárja vele albumát és összefoglalja benne az előtte lévő tizenegy számot. Marina képes rá. Az utolsó percben felhangzó hangjátékhoz pedig érdemes felkötni a nadrágot. Ijesztő.

    Nehéz végső ítéletet mondani az Electra Heart felett. Nem hiába nem gondolkodtam dalról-dalra elemzésen, mivel össz-vissz ennyi az említésre méltó, jó dal. Persze a többi szám is kellemes, mindegyikben ott bújkál az érték és egymagában többet ér mint egy diznipop-lemez, de ahhoz kevés, hogy ki lehessen emelni, illetve helyesbítve: hogy kiemelkedjen. Vagyis az Electra Hearton sok olyan dal van, amin könnyen átlapozunk. Mert nem kell. Mert felesleges. Ha pedig egy album ilyen, az egy rossz album. Főleg, ha ennyi időn keresztül készül.

    De az Electra Heart más. Ami ugyanis jó rajta, az igazán jó. Ami koncepcióra épít, az a koncepció biztosan áll, létezik, lélegzik és igazán, lüktetve él. És ilyen rendkívül ritka. Éppen ezért nem rossz lemez az Electra Heart. Sőt, éppen ezért az idei év eddigi egyik legjobb albuma az Electra Heart. A sok visszásság, a néhány gyenge dal és a Marinát élt változások mind-mind csak egy hibaponttá tömörülnek össze. Tízből egészségesen kilenc pont.

    Ez egy szebb világ lenne, ha mindenki Marinát hallgatna. Tedd szebbé a világot.

    Nyereményjáték

    Bulvár

    A Plázson még tart a nyár

    Bulvár
    Sze. 2., szerda

    Lupa Duma – Costes vacsorával

    Bulvár
    aug. 10., hétfő

    Televízió

    A Jonas Brothers tagja lett a Voice új mestere

    Televízió
    okt. 8., kedd

    Gyermeket vár a Pretty Little Liars sztárja

    Televízió
    jún. 29., szombat

    Új sorozatban a Tizenhárom okom volt sztárja

    Televízió
    Sze. 13., csütörtök

    Ajánló

    Új világsztárt jelentett be az EFOTT

    STRAND Fesztivál: műsorváltozás!

    A Petőfi Zenei Díjjal indul a fesztiválszezon