MENÜ
  • Marilyn Manson – Born Villain

    Botrányok, legendák, ellentmondások, egyházak tiltakozása. Három év hallgatás után új nagylemezzel jelentkezik Amerika Antikrisztusa.

    Egy barátom nemrég azt mondta, szerinte mindenkinek szüksége van egy olyan előadóra, akivel szemben annyira elfogult, hogy bármi is jelenik meg tőle, már meghallgatás előtt biztos benne, hogy imádni fogja. Persze lehetne dobálózni azokkal a közhelyekkel, hogy érdemes mindent objektíven szemlélni, meg kritikusan hozzáállni a zenéhez, úgy általában, esetleg bevallani magunknak, ha valami nem éppen úgy sikerült, ahogyan kellett volna. De ha őszintén a szívünkre tesszük a kezünket, szerintem mindannyian bevallhatjuk: vannak olyan előadók, akiknek végigkövettük a pályáját, esetleg megszállottan gyűjtöttük az albumait, gondolkodás nélkül vásároltunk a koncertjeikre jegyeket, tulajdonképpen bármennyi pénzért. A kritikus hangnem és az esetleges objektív mérce tehát ezekben az esetekben háttérbe szorul, ha egyáltalán el nem tűnik. Aztán marad a zenekar, az énekes: a név. Egy olyan legenda, ami számunkra többet jelent szimpla előadóművésznél vagy valami olyannál, aminek bizony vannak mélyebb pontjai is. Számomra ilyen a Marilyn Manson zenekar.

    A Marilyn Manson mint olyan, 2012-ben olyannyira ártalmatlan, hogy talán még a bulvársajtó sem emeli fel a fejét rá, de tíz-tizenöt évvel ezelőtt még teljesen más volt a helyzet. Ki ne emlékezne arra a rengeteg botrányra, ami a híres Portrait of an American Family – Smells like Children – Antichrist Superstar trilógiát körbevette. Pletykák a főszereplő, Brian Warner nemi hovatartozásáról, színpadi produkcióiról, esztelen bulikról, számos betiltás, egyházak tiltakozása, sátánizmus, bordák kioperáltatásával kapcsolatok mende-mondák, szupermodell és filmdíva feleségek, náci egyenruhák, az USA szembeköpése, öngyilkosságokra való felbújtás. A sort természetesen a végtelenségig folytathatnánk. Az emberek többsége imádta ezeket a híreket olvasni, beszélni róla. Manson bácsi pedig azokból a tinikből, akik „lázadni” akartak, tekintélyes rajongótábort szedett össze magának. A botrányok népszerűséget és hírnevet hoztak neki. Pedig, végigtekintve ezen az igen gazdag életművön tisztán látszik, ezek többsége nem volt több, mint tiszta kitaláció. Az őt körbevevő legendák meg a „veszély”, amit a lelkes lázadó tinik szülei láttak benne pedig megszámlálhatatlan sok más előadóhoz képest szintén eltörpülnek.

    Tizenkét éves voltam és semmit sem tudtam az egészről. Bementem egy cd-boltba valami családi nyaralás alkalmával és a zsebpénzemből megvásároltam a frissen megjelent Holy Wood-ot. A szüleim nevettek. Minden hasonló korú kislány valami szívhezszóló popzenét hallgatott, vagy éppen a Rajzfilmslágerek aktuális kazettáját forgatta a magnójában, engem meg a keresztre feszített, félig levált állkapcsú csúnya bácsi érdekelt, aki isten bárányáról, eldobható tinédzserekről meg arról énekelt, hogy márpedig ő „nem egy olyan isten rabszolgája, ami nem is létezik”. Aztán évekig próbáltam megérteni, mi is az, amit hallok. Közben pedig valami egészen zseniális és azóta is egyedülálló dolog bontakozott ki számomra. A botrányok meg a sok legenda sosem érdekelt. Az érdekelt, amit ez a ’90-es évek végére társadalmi antikrisztussá vált író, festő, költő és zenész megpróbál elmondani. Csak a zene érdekelt, csak a dalszövegek, az a rengeteg írás és interjú, ami megjelent. Ezek alapján pedig azt állítom, a Marilyn Mansonban mégcsak nyomokban sem található meg mondjuk a sátánizmus. Van benne gyűlölet, van benne harag, van benne társadalomkritika és természetesen van benne vallásellenesség. De ezeknél sokkal fontosabb dolog is van benne: az a látásmód, ami arra sarkall, hogy gondolkodjunk. A világról, önmagunkról, a minket körülvevőkről, a vallásról, a megtévesztésről.

    Egészen 2003-ig a Marilyn Manson tele zenéje tele volt a világról és a benne lévő mindenféle elkorcsosult eszméről szóló kritikával. Aztán valami egészen váratlan történt. Megjelent a Golden Age of Grotesque. Emlékszem, amikor először a lejátszóba tettem, úgy megdöbbentem azon, amit hallok, hogy aztán hetekig hozzá sem tudtam nyúlni. Olyan érzés volt, mint valami elvetemült groteszk-burleszk performansz, azzal a klasszikus ’30-as évek Hollywoodja érzéssel. Aztán később jobban megszerettem, mint bármit, amit addig hallottam. A kritikusok szerint itt ért véget az a Marilyn Manson, ami korábban hatalmas hírnevet szerzett magának, innentől pedig csupán magából a nevéből élt. Szerintem azonban pontosan 2003 után bontakozott ki valami sokkal komolyabb. A politika, a vallás meg a társadalommal szembeni általános irónia ekkorra már elérte a csúcspontját. Mindent elmondott, amit el lehetett mondani, aztán számomra sokkal érdekesebb irányt vett a dolog. A 2007-es Eat me, drink me, és azt ezt követő 2009-es The High End of Low óriási bukás volt. A rajongók széttárt karokkal, meg tátott szájjal hallgatták, ahogyan az egykor színpadon Bibliát égető hősük akusztikus dalokban énekel a szerelemről, a csalódásról meg arról, hogy imádja a napfelkeltéig élvezni a bébi érintését. Ezzel együtt megnyílt a popszakma meg egy teljesen másfajta népszerűség előtt az út. 2009-re Marilyn Manson nem vált mássá, mint valamiféle ártalmatlan közhellyé, akivel már a konzervatív szülőket is igen nehéz volt riogatni. Szerencsére őt azonban ez soha sem érdekelte. Tette a dolgát, magasról téve arra mindenféle elvárásra, amit akár a rajongói, akár a kritikusai támasztottak vele szemben. Egészen három héttel ezelőttig, amikor megjelent a friss anyag: a Born Villain.

    (Figyelem! A következő videó erőszakos, a nyugalom megzavarására alkalmas képi- és hangeffektusokat tartalmaz! Megtekintését tizennyolc éven felüli nézőinknek ajánljuk!)

    Már az előzetesekből is sejteni lehetett, ezúttal valami komolyabbra, ha úgy tetszik: „mélyebbre” számíthatunk, mint az előző két alkalommal. A végeredmény még a Born Villain címre keresztelt, a későbbiekben Overneath the Path of Mysery címre hallgató dalhoz készített, Shia LaBeouf-féle „kisfilm” és a No Reflection kislemez tekintetében is meglepő. Azt ugyan meg kell jegyeznünk, hogy a zene az egész Marilyn Manson életműben úgymond lényegtelen, tulajdonképpen az azóta szólókarrierben jeleskedő John5 ex-gitároson kívül senki sem alkotott különöset. Talán még megemlíthető a Manson oldalán szintén legendájává avanzsált Twiggy Ramirez is, aki „az antikrisztus” szárnysegédjeként hosszú kihagyás után a 2009-es High end of Low albumon és a Born Villain-en is jelentős szerepet játszik. Természetesen valamiféle rockzenéről van szó, de a magam részéről biztosan nem a zseniálisnak egyáltalán nem nevezhető zenei háttér – mely ebben az esetben szó szerint csupán háttér – meg a gitárjáték miatt szeretem. Sokkal inkább a szövegek meg az ének, ami itt dominál. Ami a Born Villain hallgatása során azonnal szembetűnő, hogy a kissé slágeres No Reflection-ön és a dallamos Children of Cain-on kívül nem igazán található rajta olyan elem, amit mondjuk lehet kórusban üvölteni, vagy mondjuk gondtalanul táncikálni rá egy szép vasárnap délután. Természetesen ezutóbbi eszkünkbe se jutna, hiszen kevés ennél lehangolóbb albumot hallani mostanában – legalábbis a kissé populárisabb rockzenei szcénában. Annak ellenére nyújt nyomasztó érzetet ez az anyag, hogy minden eddiginél több popzenei elem került bele, akár néhol megdöbbentő módon elektronikusságba áthajló zenei megoldásokkal is, mint például a Pistol Whipped esetében. Az énekhang néhol nyomasztó, néhol egészen éneklős, máshol szinte monológszerű. Manson szempillantás alatt váltogatja széles skálán mozgó hangját, óvatosan kerülve el a legtöbb esetben a slágerekre jellemző refrének meg mindenféle klisés megoldások kiszámíthatóságát. Pontosan emiatt a kiszámíthatatlanság miatt nyomasztó az összkép, első hallgatásra egy sűrű, kaotikus zajhalmaznak tűnik és csak sokszori hallgatásra hajlandó kissé többet mutatni magából.

    A kaotikus hatást a feltűnően előtérbe kerülő basszusgitár is erősíti, szinte minden egyes dal esetében főszerepet játszva. Az nem újdonság, hogy a Marilyn Manson jó feldolgozásokban, ezúttal az 1972-es Carl Simon-sláger, a You’re so Vain kerül terítékre mint záró tétel, ráadásul nem más, mint Johnny Depp gitárjátékával fűszerezve. Ami igazán meglepő az elmúlt két-három anyag tekintetében, hogy Manson az album témájában újra visszanyúl az egyház meg Amerika ostorozásához, bár sokkal finomabban tálalva, mint korábban. A korábban említett Children of Cain például majdhogynem lírai magasságokból mondja meg a tutit a keresztényekről, vagy említhetnénk például a The Gardener című, slágernek még véletlenül sem nevezhető dal egyik sorát is: „Your book isn’t burned/It was never written.” Az egyházkritika mellett okosan kap helyet egy újabb szakítás keserves dühe is, személyes kedvencem, a Disengaged című dal esetében például. Tulajdonképpen egészében tekintve az albumot, nem beszélhetünk amolyan átgondolt koncepcióról, mint a „hőskor” Antichrist Superstar-ja esetében, itt mindennek külön szerepe van. A kezdeti káosz sokadik hallgatás után is csak kis mértékben halványul: minden egyes alkalommal újabb és újabb dolgokat fedezhetünk fel benne. Összehasonlítani a korábbi anyagokkal teljesen felesleges, tekintve, hogy valami teljesen új dologról van szó, ráadásul én magam alkalmatlan is vagyok a kritikus szerepre, a korábban említett elfogultság miatt.

    Marilyn Mansont megpróbálni megérteni talán lehetetlen feladat. Az elmúlt két évtizedben rajongói és talán velük megegyező számú kritikusai minden ízben meglepetések, kiszámíthatatlan, az elvárásoknak tökéletesen ellentmondó albumok egész sorával találták szembe magukat. Ha lehet ilyet mondani, a Born Villain tovább gazdagítja ezt a sort, tökéletesen illeszkedve abba az életműbe, melyet ezt a szélsőséges megítélésű botrányhős magáénak tudhat. Természetesen lehet őt imádni vagy utálni, az azonban biztos, hogy megítélését érdemes aszerint eldönteni, amit hallunk vagy olvasunk tőle. Ez pedig, – teljes mértékig elfogult, szubjektív véleményem szerint, – egész egyszerűen zseniális.

    Mikovics Anett

    Nyereményjáték

    Bulvár

    Gerendai: „Látogatói csúcsot hozott a Lupa”

    Bulvár
    szept. 17., csütörtök

    A Plázson még tart a nyár

    Bulvár
    szept. 2., szerda

    Lupa Duma – Costes vacsorával

    Bulvár
    aug. 10., hétfő

    Televízió

    A Jonas Brothers tagja lett a Voice új mestere

    Televízió
    okt. 8., kedd

    Gyermeket vár a Pretty Little Liars sztárja

    Televízió
    jún. 29., szombat

    Új sorozatban a Tizenhárom okom volt sztárja

    Televízió
    szept. 13., csütörtök

    Ajánló

    Új világsztárt jelentett be az EFOTT

    STRAND Fesztivál: műsorváltozás!

    A Petőfi Zenei Díjjal indul a fesztiválszezon