MENÜ
  • Éhező tehenek és egy gyönyörű kopasz lány – Gabriel García Márquez

    Gabriel García Márquez könyveihez külön vérmérséklet kell. Az olvasás során szemünk és agyunk hozzászokik az író temperamentumához, stílusához. Átvesszük léptékét. A küszöbön átlépve pedig, saját tapasztalataim szerint, egy páratlan világba csöppenünk. Márquez magával ragadó univerzuma nem fogható senki máséhoz.

    E cikkben a számomra legkedvesebb külföldi írót fogom bemutatni. Nehéz feladat. Nehéz feladat, hiszen az olvasás szeretetét is nehéz átadni másoknak, nemhogy bemutatni azt, akinek művészete a legmeghatározóbb, leglenyűgözőbb olvasmányélményeket nyújtja évek óta. Nagy felelősség is, hiszen egy könyv minden befogadó számára mást és mást jelent és nem mindegy, milyen benyomást keltünk valakiről. Teljesen más élményeket nyújt például a Száz év magány Gabriel García Márqueztől nekem, aki tizenhat éves kora óta minden évben elolvassa, mint annak, aki most találkozik vele először, másodszor, harmadszor. Mégis szeretném most bemutatni Nektek ezt a páratlan kolumbiai írót úgy, ahogy én látom, én érzem és elmondani miért érdemes részesévé válni az ő fantáziavilágának.

    A márquezi életmű sok évtizedre tekint vissza. Újságíróként, tudósítóként kezdte el pályafutását, hogy aztán az ötvenes évek közepétől szépirodalmi művek alkotásába fogjon (Söpredék), és ne tegye le a tollat egészen napjainkig (Bánatos kurváim emlékezete). Kirívó kivételt egyedül talán csak az Azért élek, hogy elmeséljem az életemet jelentl, illetve bűnügyi regényei (Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája). Előbbi egy három kötetesre tervezett önéletrajzi regény első darabja, amelyben fiatal önmagáról, egyetemi éveiről mesél.

    Munkáinak nagy része kerek egészt, külön márquezi univerzumot alkot, amelyet a mágikus realizmus kategóriájába szoktak sorolni. Ebben, az író saját világegyetemében a könyvek bonyolult szöveteken keresztül kapcsolódnak össze, olykor csak leheletnyi pillanatokra, szinte észrevétlen utalások erejéig. Míg az egyik regény egy falu és egy dinasztia egész történetét írja le (Száz év magány), addig egy másik kiragadja a család egyik hányattatott sorsú ágának néhány évét (Söpredék). Ugyanígy vannak, ahol csak fel-felbukkannak olykor ugyanazok a mellékszereplők, vagy városok (Szerelem a kolera idején, A pátriárka alkonya), utalások más regényeire, de ezek sohasem szájbarágósan, tolakodóan kerülnek elénk.

    De mi is ez a mágikus realizmus? Márquez világegyetemében a leghihetetlenebb dolgok is megszokottak. Regényei nem meseszerűek. Nincsenek benne szőke hercegek fehér lovon, sem álmodozó királykisasszonyok várak legfelső tornyában, sem sárkányok, amelyeket valakinek le kell győznie.  De vannak emberek, akik százötven, kétszáz éven keresztül élnek, olyanok, akik többször túlélik a halált, a házban bóklászó, réges régen elhunyt dédapák szellemei, nem létező betegségek és egy kopaszra borotvált lány, aki kézzel eszik, a saját székletében turkál, leborotválja gyönyörű, hosszú szőke haját és akinek szépségétől a legvéresebb háborúkat megjárt férfiak menekülnek az öngyilkosságba, és aki végül egy hétköznapon, a családja nőtagjaival való lepedőteregetés közben felemelkedik az égbe, mert annyira tökéletes, annyira ártatlan és naiv volt, hogy a fentiek magukhoz hívták.

    A csodálatos és lenyűgöző ebben az, ahogy Márquez mindezeket leírja. Nem csinál belőle nagy ügyet, a világ legtermészetesebb dolgaként kezeli. Probléma nélkül mossa össze a mágikus, hihetetlen elemet a számunkra mindennapi dolgokkal. Egyszerre van meg benne a modern és a lehetetlen. Egyik pillanatban a tinédzser lány még vonattal érkezik haza falujába, a másik pillanatban ugyanez a lány már egy olyan mezőn játszik barátaival, ahol ugyanaz a kiáltás a fizikai törvényeit meghazudtolva hol nagyon hangos, hol szinte egyáltalán nem hallják a mellette állók. Akárcsak Palahniuk, Márquez is hidegvérrel, életszagúan írja le az olykor meghökkentő, visszataszító valóságot. Szemrebbenés nélkül mesél a szülés után megállás nélkül vérző és így kimúló anyáról és éhen halt csecsemőjéről, akinek holtteste hangyák zsákmányává válik (Száz év magány), vagy egy egész könyvön keresztül a dél-amerikai ország soha meg nem halni akaró diktátoráról és annak heresérvéről (A pátriárka alkonya).

    Noha a misztikum és valótlan a márquezi életmű lényegi eleme és a könyvek szimbiózisban élnek egymással, a mágikus jelzőt mégsem lehet az összes, e családba tartozó könyvre ráhúzni. Vannak olyanok, amelyekben semmi csodaszerű nem történik, az író csupán mesél, a realitások talaján maradva, a fizika és az evolúció törvényeit tiszteletben tartva. De ezek a regények is ugyanúgy a beteljesült és a be nem teljesült szerelmekről, az élet élvezéséről, az idő kegyetlen múlásáról szólnak.

    A továbbiakban szeretném bemutatni Nektek három, számomra legfontosabb és a maga módján legszórakoztatóbb regényét.

    Az első az 1975-ös A pátriárka alkonya, amelyet mikor először vettem a kezembe, nem olvastam végig. Nem hosszú regény, nincs kétszáz oldal, de a szöveg szerkesztését tekintve szokatlan, lassan feldolgozható. A történet egy diktátorról szól, aki emberemlékezet óta uralkodik országa felett és egész népe kétszínű módon a halálát várja. Alakja leginkább a Száz év magány Aureliano ezredesére emlékeztet. Szikár, háborús múlttal rendelkező, abba belerokkant férfi. Személye titokzatos és senkit nem enged közel magához. Nem véletlen hát, hogy még agg korában is folyamatosan cseréli a nőket, kurvákkal hál, ha egyedül van, akkor pedig az irodájába zárkózva, a földön alszik.

    Az olvasás nehézségét először is az adja, hogy a könyv végtelennek tetsző mondatokból áll. Lehet, hogy véget ér egy hasonlat, vagy egy rövidebb történet, de ez nem azt jelenti, hogy Márquez pontot, vagy akár vesszőt tesz utána, hanem befejezés nélkül belekezd valamibe, alkalmanként valami egészen másba ugyanazon a mondaton belül. A párbeszédek sincsenek külön jelölve, két kezemen meg tudnám számolni, mikor található gondolatjel bármely szereplő mondata előtt. Ennek ellenére, vagy talán pont ez adja a varázsát, lenyűgöző könyv. A márquezi regényre jellemző, hogy gyönyörű, érzékletes képi világot fest le, gazdagon tarkítva jelzőkkel és üdítően nem hétköznapi szóhasználattal. Itt kell megemlíteni, hogy mindebben természetesen komoly érdeme van Székács Verának, aki a Nobel-díjas író legtöbb regényét magyarra fordította. A pátriárka alkonya egy végtelennek tűnő időn át haldokló lény kimúlásáról szól, gyönyörű búskomorsággal írva arról, ahogy végül egy valaha nagy uralkodó az enyészet és a mezőről berontó, éhező tehenek áldozatává válik bekötözött heresérvével és molyrágta, bársony ágyneműivel együtt.

    Az 1985-ös Szerelem a kolera idején című könyvből pár évvel ezelőtt film is készült. A véleményem nagyon szélsőséges: senkinek nem ajánlom, szerintem inkább máglyára való, mint filmvászonra. Állítólag miután az író megnézte, ő maga is megbánta, hogy hagyta eladni a megfilmesítés jogát. Az egész már ott hibádzik, hogy spanyol ajkú színészek angolul játszanak. Innentől aztán minden el van rontva. A regényt azoknak ajánlom, akik szeretik a romantikát, az udvarlás művészetét és a szinte már tényleg csak a mesében létező, sírig tartó szerelemről szóló történetet (ugyanebben a témában még: A szerelemről és más démonokról). E könyv egy olyan párról szól, akik egész életükben ugyanabban a dél-amerikai városban élnek, de a nő végül máshoz megy férjhez és szerelmének így évtizedeken át kell várnia, hogy kapcsolatuk beteljesüljön. Ez Márqueznek az egyik olyan regénye, amely nélkülözi a mágikus realizmust. Viszont remekül megvan benne az író másik nagy erénye, nevezetesen az, hogy bátran, szabadon mer játszani az idővel, az ember számára oly átölelhetetlennek tűnő évtizedekkel.

    Ha valaki felteszi nekem azt a kérdést, hogy melyik a kedvenc regényem, arra évek óta mindig, egyértelműen ugyanaz a válaszom. Gabriel García Márqueztől a Száz év magány. Márquez egy helyen leírja, hogy mint isteni szikra hasított a fejébe a regény alapgondolata egyszer, a hatvanas évek derekán, amikor feleségével éppen autóban ültek és tartottak valamerre. Az ihlet annyira erős volt az íróban, hogy azon nyomban visszafordultak és ezt követően hónapokon keresztül a szobáját is alig hagyta el. Úgy gondolom a Száz év magányban minden benne van, ami a többi regényében is megtalálható. Az alfája és ómegája életművének, minden, amit írt előtte, vagy utána, kicsit valahol, ha csak egy apró részletben is, de ezt a regényt juttatja eszünkbe. Az idővel való könyörületlen játéka és a mágikus realizmus szemet és fantáziát gyönyörködtető használata csúcsosodik itt ki.

    Úgy gondolom a Száz év magány egyike azon regényeknek, amelyet többször el kell olvasni ahhoz, hogy átlátni, érteni és ami a legfontosabb, élvezni tudjuk. Egy képzeletbeli falu, Macondo történetét írja le és azon belül is egy család, a Buendiáék hét generációjának keserű, nehéz, de pillanatokra édessé és felhőtlenné váló életét. A regény nehézségét és élvezetét is egyben az adja, hogy ahogy telnek az évek, folyamatosan új és új szereplők jelennek meg. Újabb gyerekek, unokák, dédunokák, míg az idősek szépen lassan elmúlnak, vagy idő előtt valamilyen tragédia folytán meghalnak, esetleg kilépnek, vagy erőszakkal kiléptetnek ebből a roppant zárt univerzumból, amelyet Macondónak nevezünk. Ahogy terebélyesedik a történet, egyre több a visszautalás előző családtagokra, vagy olykor felbukkannak ismét régebbi szereplők, akikre előfordulhat, hogy már csak halványan emlékszünk, hiszen azóta másik két generáció is felnevelkedett már. Mindeközben pedig a nevek is alig változnak. Minden fiúgyermeket José Arcadiónak, vagy Aurelianónak keresztelnek és ezek a nevek stigmává válnak végül mindannyiukon. A gyakorlott olvasó így hát nem a név alapján jegyzi meg őket, hanem arról, hogy mi volt jellemző az életükre. Az egyik kalóznak állt és péniszét agyontetováltatta, a másik a saját nagynénjével szeretkezett.

    A Száz év magányt szeretettel ajánlom mindenkinek, akinek türelme van az olvasáshoz. Érdemes többször is elolvasni, mert a könyv annyira gazdag textúrájú, hogy minden részletet nem lehet elsőre észrevenni, hiszen az ember első alkalommal inkább arra koncentrál, hogy felidézze, ki is volt az a családtag valaha, akiről az előbb ismét említés esett. A cselekmény hihetetlen sokszínű, váratlan fordulatokkal, tragédiákkal, amelyekben jól kibontakozik az emberi esendőség és gyarlóság. Noha a könyv negatív szereplőkkel, rosszindulatú szereplőkkel is telített, Márquez mégsem gyűlöli őket. Mindenkiről mond valami jót is, mindenkinek van egy olyan oldala is, ami miatt akár csak egy pillanatra is, de megesik rajta a szívünk.

    Gabriel García Márquez könyveihez külön vérmérséklet kell. Az olvasás során szemünk és agyunk hozzászokik az író temperamentumához, stílusához. Átvesszük léptékét. A küszöbön átlépve pedig, saját tapasztalataim szerint, egy páratlan világba csöppenünk. Márquez magával ragadó univerzuma nem fogható senki máséhoz.

    Waliduda Dániel

    Nyereményjáték

    Bulvár

    A Plázson még tart a nyár

    Bulvár
    Sze. 2., szerda

    Lupa Duma – Costes vacsorával

    Bulvár
    aug. 10., hétfő

    Televízió

    A Jonas Brothers tagja lett a Voice új mestere

    Televízió
    okt. 8., kedd

    Gyermeket vár a Pretty Little Liars sztárja

    Televízió
    jún. 29., szombat

    Új sorozatban a Tizenhárom okom volt sztárja

    Televízió
    Sze. 13., csütörtök

    Ajánló

    Új világsztárt jelentett be az EFOTT

    STRAND Fesztivál: műsorváltozás!

    A Petőfi Zenei Díjjal indul a fesztiválszezon