MENÜ
  • Madonna, a drogdíler

    "There’s only one queen... and that’s Madonna..."

    Körülbelül pont a majdnem másfél órát felölelő új Madonna lemez közepén hangzik el ez a sor Nicki Minaj szájából – de valószínűleg nem az ő tollából – mely tökéletesen foglalja össze a pop királynőjének új nagylemezét. Madonna ugyanis nem csak visszatért trónjára, ahol a lehető legkényelmesebben rendezgeti maga alatt a pop és dance párnácskáit, hanem az asztalra csapva jó ütemesen, gyorsan kiadott magából minden szomorúságot és haragot, szembeköpve a trónkövetelő Lady Gagát és a gyermekelhelyezés miatt nyafogó Guy Ritchie-t.

    Majd négy  év telt el azóta, hogy Maddie kiadta legutóbbi nagylemezét, a Hard Candyt, melytől nem csak a kritikusoknak, hanem a rajongóknak is felállt a szőr a hátukon. A sikert csak egy klasszikusokat bőven felvonultató, két évadot is megélt turné tudta biztosítani, mely után aztán szokatlan csend támadt az örökfiatal ikon körül, hiszen a zenei szférából kicsit kilépve inkább egy romantikus történelmi dráma megrendezésébe vágta a fejszéjét, mely le is kötötte egy jó időre. Míg Madonna Hollywoodot ijesztegette, addig a mainstream popszakma szépen lassan feltöltődött olyan mennyiségű női előadókkal, akik megszorongatva a férfiak tökeit, világszerte a slágerlisták élére törtek. Egy bukott lemez és az évek óta megállíthatatlanul negatív szájízű sajtó már amúgy is a kelleténél több botox injekciót okozhattak Maddie-nek, de plasztikai sebésze valósággal kétségbeeshetett azokban az időkben, mikor a világban végleg minden Lady Gagáról szólt. Gagáról, akiről az is beszélt, aki nem akart és akiről annak is volt véleménye, aki szinte betonbunkerben hallgatja csak saját specifikus ízlésének megfelelő muzsikáját, hogy nehogy más hatások érjék. Gaga ugyanis túllépve a meghökkentő ruhakölteményeken és slágergyanús dallamokon olyan energiával és profizmussal próbált magából ikont faragni, mely a nyolcvanasévekből ismerős leghűségesebb Madonna-szolgákat is elismerésre kényszerítették. Madonna trónja harminc év után igazán megremegni kezdett, eljött hát az ideje, hogy a nagyasszony elővegye koronaékszereit, no meg messze földön híres attitűdjét és megmutassa a világnak, hogy ő még mindig nem az a fajta, akitől csak úgy bármit el lehet venni.


    Kicsit felébredve hát az amerikai utcazenéből és bronxi lazulós dallamokból, Madge úgy döntött, hogy visszatér ahhoz a zenéhez, aminek ő kinevezett uralkodója: színtiszta popot fog játszani, olyan dance-elemekkel megspékelve, mely kellően bátor producerektől ered. Első híres bejelentett bajtársa a francia Martin Solveig lett, aki tavaly nyáron még a Hello című egyszerű-de-nagyszerű slágerrel kápráztatta el a nagyérdeműt, zenei alapjaival kicsit színt véve a műtechnótpitbullal-világba. Madge másik bajtársa az a William Orbit lett,  akivel 1998-ban közösen készítettek el nem csak egy Grammy-díjas albumot, hanem egy új Madonnát is. Azt a Madonnát , aki nem fél spirituális lenni, aki negyvenesként is meri a fiatalok zenéjét használni és aki nem ijed meg attól, hogy a bendzsót a klubütemekkel és hegedűve párosítsa. A harmadik bajtárs végül pedig a már néhány éve is Madonna-körökben felbukkanó Benny Benassi lett, akinek szerepe tagadhatatlanul az, hogy Solveig játékosságát és Orbit finomságát felpezsdítse olyan erőszakos ütemekkel, melyek a korongot nem negédes cukorkává, hanem egy igazi partidroggá változtatják.

    Ez pedig sikerült is. Naivság lenne azt hinni, hogy mikor Madonna kiválasztotta albumának címét, az MDNA-t, csak saját nevére gondolt. Az MDMA-re utaló cím nem csak az album dances lüktetésére erős célzás, hanem arra is, hogy olyan dalok készültek el a stúdióban ,melyek valóban egy más világba kalauzolják el a hallgatót és melyek valóban egy olyan nőt mutatnak be, aki múltjával az agyában, félig a realitás talaján, félig a fellegekben mozogva ereszti el a haját, bizonyítva, hogy valaki 53 évesen is lehet lány, lehet vad és lehet szabad, akárhány gyereket is nevel otthon angolos szigorral.

    Bár a Girl Gone wild című kislemezdal nem a legelképesztőbb sikereket aratta a rajongók körében, kezdőtrackként tökéletesen nyitja meg Madonna lelkének popos őrjöngését. A bűnbocsánatért esedező imával lassan nyitó, majd Benassi kemény ütemeivel dolgozó szerzemény szinte láttatni engedi azt a Madonnát, aki az elmúlt évek fáradt zenei próbálkozásai után kicsit csipegetve a katolicizmus csipkelődéséből és a fiatalsághoz ragaszkodásból valóban vadul dobja el az agyát, újra átalakulva 1992-ből ismerős rosszlány imidzséhez, aki igazából nem is bűnös, csak egyszerűen szeret táncolni.

    Táncolni pedig kell, hiszen a korong bővelkedik azokban a dalokban, melyek erős direktséggel lettek nem csak a slágerlisták élére, hanem a lemezlovasok újragondolására szánva. Táncból viszont millió van, ezzel pedig a stílusok hosszú túravonalát már sokszor megjárt Madonna teljesen tisztában van. Míg a Turn Up The Radioban azok lelhetik kedvüket, akik a kissé olcsó és egyszerű minouge-i popzenére vágynak, olyan elcsépelt üzenetekkel , mint hogy engedjük, hogy a zene felszabadítson minket és menjünk nyitott fedelű kocsival éjszaka, addig Madonna dance-s méregfogát a talán komolyabb közönségnek az I’m Addictedben mutatja be. Ez az a dal, ahol inkább fontosabb a furcsán, idegenül lüktető zene, mint az énekesnő  hangja vagy szövege, na és persze ez az a dal, mely a leginkább kijátsza a szemtelen címválasztást: a szövegben Madonna nem csak az agyát ostromoló MDMA-t emlgeti, hanem egész szónoklatát az egyszerű „I need to dance” sorral zárja le, utat engedve a finoman minimal felé közelgő ritmus dance-es kibonatkozására, hogy monotonul ismételgetve az M-D-N-A betűket végleg megmutassa, hogy némi igazi kreativitásra még ő is képes, ehhez pedig nem feltétlenül kell húsruha vagy körénk tekert világűr.

    A meglepő kreativitás és szárnypróbálgatás mellesleg talán  a Gang Bang című szerzeményben teljesedik ki a leginkább, melyről bárki merheti azt állítani, hogy Madonna több évtizedes karrierjének egyik legbutább és legmeghökkentőbb szerzeménye, szövegileg és zeneileg egyaránt. A félrenézegető szerető fejbelövéséről és az öngyilkosságról szóló sötét Benassi-álom csupán néhány alapütemmel és egy suttogó, majd magából kikelten üvöltöző Madonnával éri el azt, hogy egy ötperces Tarantinó-filmben érezzük magunkat. Érdekes belegondolni a zenei élet effajta lekorcsosulásába: egy harminc éve – kisebb-nagyobb kihagyásokkal – toppon lévő hölgy csak úgy tudja ma már bizonyítani helyét a kreatív zenészek között, ha dubstep betétekre üvöltöz fel olyan elragadó sorokat, mint hogy „hogyan tudnék továbblépni az életemben, ha nem halsz meg értem” vagy „hogy ha a pokolban meglátom azt a kurvát újra és újra fejbelövöm.” Mindenesetre az erőszak ha nem is helyes, úgy néz ki a leghatásosabb fegyver.

    Persze a drogozó és gyilkolászó Madonnán kívül az énekesnő megmutatja valamivel barátságosabb arcát is, igaz a soron következő orcái sem lehetnek szimpatikusak mindenkinek. A himnuszi I’m a Sinner a legkülönféle szenteket vonultatja fel, miközben a zene és Madonna is arra bíztata minket, hogy nyugodtan ünnepeljük szívvel-lélekkel, hogy áthágjuk a szabályokat és mindannyian bűnösök vagyunk. A némi drogvonalat ugyancsak sejtető szöveg mellesleg felfrissülés a múltat tekintve, ahogy Orbit is, aki ebben a dalban tér vissza a leginkább, a Ray Of Light egyszintű vallási feldolgozásával. A vidám popmuzsikák Guy Ritchie arcára sem csalhatnak mindig mosolyt. Míg 1989-ben Madonna válását Sean Penntől az ambivalens Till Death Do Us Parttal ünnepelte meg – melyben a házasságon belüli erőszakról énekelt egy édi-bédi vidám kacatzenére – addig húsz évvel később Madonna már komoly üzletasszonyként láttatja magát az I Don’t Give A című szerzeményben, ahol valósággal a brit rendező pofájába köpi, hogy a válás bizony se gyerekkel, se pénzzel nem járt számára. Az elektronikus gitárral megerősített dalban feltűnik Nicki Minaj rapper is, aki beszólogatva Gagának némi plusz erőt is ad a dalnak, de korántsem akkorát, mint az a gregorián templomkórus, akik acapella játszanak el kereken egy percen át az „I don’t give a fuck” – „B@szok rá” – sorral, sokadszorra szemtelenkedve az egyházzal. Ugyancsak nyomokban Guy-t gyászolja a középtempójú Love Spent is, mely  édeskeserűen visz el egy benjóval és dance ütemekkel Madonna azon oldalához, melyet eddig nem engedett megmutatni: megismerjük a megtört asszonyt.

    Hiszen gregorián kórusok, technós ütemek, drogutalások, egyházi szentek ide-oda, az MDNA legnagyobb meglepetése nem Madonna visszatérő ereje, hanem szomorúan kegyetlen őszintesége. A történelmi filmjéhez elkészített, és egy Golden Globe díjat is bezsebelő mélabús Masterpiece gyönyörű szövege ellenére is elmarad azon rég hiányolt balladáktól, melyekben végre nem a combfixet mutogató Maddie-t láthatjuk, hanem egy valós, igazi összetört nőt. A zeneileg szinte csak vonósokkal operáló Falling Free, az ironikus I Fucked Up és a dubstep-mester Demolition Crew-val felvett Best Friend ugyanis mind-mind egy dolgot bizonyítanak: a nagyközönség előtt büszkén átvészelt válás még koránt sincs lezárva Maddie lelkében. A mindenkin átgázoló karrierista Madonna egész életében nem vallott még ilyen őszintén arról, hogy a dolgot volt férjével ezúttal ő is rendesen elcseszte és hogy nem sok esélyt lát arra, hogy most már bárkit is szeressen annyit, mint Ritchie-t.

    Látomások, extázis, könnyek, megkönnyebbülés, energia és összeomlás – Madonna nem csak zeneileg hozott össze egy produktív lemezt, hanem hangulatilag és tematikailag is egy olyan egészet alkotott, mely valóban annyi részből és eseményből áll, mint egy átbulizott éjszaka, akár valamilyen szerrel, akár valamilyen szer nélkül. Nem csak a rajongóknak és nem csak a kritikusoknak kellett ez a lemez, hogy biztosítva legyenek a Madonna-jelenség vitalitásáról, hanem Madonnának is. Sőt, leginkább neki. Vissza kellett találni trónjához, zenéjéhez, kreativitásához, agyához és ahhoz a vad és szabad nőhöz, aki egy kicsit végre nem árvákon és zsidó miszticizmuson töri az agyát, hanem azon, hogy beintsen a világnak, úgy, hogy a világ imádja azt.

    Az MDNA nem fog új zenei korszakot teremteni és nem fogja megrengetni a világot. Ez már nem is Madonna dolga, új stílusokat és új botrányokat találjon ki más, trónkövetelő. Harminc évvel a háta mögött a pop királynőnének már miért ne lenne elég őrizni trónját és saját magából, a saját múltjából a saját maga által kitalált húzásokból építkeznie? Madonnának elég már csak Madonnának lennie. A kultúrának pedig bevennie azt, amit éppen tálcán kínál. A cukorka néhány éve megakadt a torkunkon. Az MDNA nem fog. Csak szétterjed és elvisz egy másik világba. Hogy pedig ebben  a világban éppen mit akarunk, tőlünk függ. A nagyasszony ugyanis jó dílerként tényleg mindenhez tartogat valami alapanyagot.

    Kanicsár Ádám András

    Nyereményjáték

    Bulvár

    Gerendai: „Látogatói csúcsot hozott a Lupa”

    Bulvár
    szept. 17., csütörtök

    A Plázson még tart a nyár

    Bulvár
    szept. 2., szerda

    Lupa Duma – Costes vacsorával

    Bulvár
    aug. 10., hétfő

    Televízió

    A Jonas Brothers tagja lett a Voice új mestere

    Televízió
    okt. 8., kedd

    Gyermeket vár a Pretty Little Liars sztárja

    Televízió
    jún. 29., szombat

    Új sorozatban a Tizenhárom okom volt sztárja

    Televízió
    szept. 13., csütörtök

    Ajánló

    Új világsztárt jelentett be az EFOTT

    STRAND Fesztivál: műsorváltozás!

    A Petőfi Zenei Díjjal indul a fesztiválszezon