MENÜ
  • Koncertkritika – Garbage – Pozsony, Szlovákia

    Akik a kilencvenes években, illetve a millennium első évtizedének korai évében nőttek fel nem kell bemutatni az amerikai Garbage zenekart, akik elkerülve hazánkat Szlovákia fővárosában adtak koncertet - furcsa szervezéssel, kevés érdeklődővel de óriási lelkesedéssel.

    Van, hogy egy zenekar bármennyit is tesz le az asztalra, valahogy sosem azt kapja, amit érdemel. Így van ez a Garbage-el is. Bár az alternatív rockot játszó csapat majd két évtizedes pályafutása alatt több mint tizenhét millió lemezt értékesített szerte a világon, nyolc év szünet után már képtelenek voltak arra, hogy újra visszahódítsák a koronát. Az Absolute Garbage című greatest hits albumuk után az összes tag szerencsét próbált önálló utakon, de a kevés sikerre való tekintettel az évek alatt a magát ikonikus rockdívává kinövő Shirley Manson vezette együttes így tavaly úgy döntött, hogy újra megpróbálják együtt, felvesznek egy lemezt és meglátják, hogy a nagy gigászi zeneiparnak szüksége van-e még rájuk vagy mindenképpen Nicki Minaj-duett kell a sikerhez.

    Az kellett volna. A kilencvenes évek legendás bandája saját kiadójával jelentette meg Not Your Kind Of People című lemezét, zeneileg visszanyúlva eredeti gyökereikhez, igazi Garbage-hangzást teremtve, ugyanis ők még olyan együttes voltak, akiknek volt saját hangzásuk. A lemez viszont nem lett túl sikeres. Mit csinál ilyenkor hát egy előadó? Turnézni indul.

    Személy szerint körülbelül 2006 óta vágytam arra, hogy a Garbage bepakolva felszerelését egy vagonba elkezdjen szerte a világon arénákat járni és valahol kis országunk közelében megállva egy koncerten hallgassak meg olyan dalokat, mint a You Look So Fine, Only Happy When It Rains vagy a When I Grow Up. De a titkos álmom más volt. Valahogy mindig arra vágytam, hogy Shirleyt és a három fiút egy aprócska színpadon láthassam, nagyon-nagyon szűk körben, egy kis kocsmás, füstös hangulattal. Hát egy hajszál hiányzott ehhez is.

    Mivel mint kiderült, nyolc év kihagyás után egy 17 millió lemezt eladott együttes a körülbelül hétezer forintos jegyeit olyan szinten nem tudja eladni, hogy néhány nappal a pozsonyi koncert előtt a helyszínt az amúgy is pici teniszpályáról áttették egy… valamibe. Egy aprócska épületbe, mely leírása szerint egyszerre színház és night club, de ha teljesen őszinték akarunk lenni, akkor ki kell mondanunk, hogy egy régi művelődési ház, amit még azért építhettek, hogy lehessen hol szavalni Leninről. Bizony, itt tart a zeneipar.

    Nem baj, gondoltuk, legalább meghitt lesz a koncert. Néha-néha eszünkbe jutott, hogy egy ilyen hely akusztikája egy rockkoncerthez mégis mennyire tud idomulni, de megspóroltuk magunknak az aggódást és fütyülve inkább annak örültünk, hogy olyan kis családias lesz az egész. Akkor még nem tudtuk, hogy ez a fütyülés valószínűleg hangosabban szól, mint például néhány dalnál Shirley mikrofonja fog.

    Az igazat megvallva az elejétől kezdve sejtettük, hogy valami igencsak nem frankó. Például akkor, amikor négy ajtó közül az egész stáb csak egy ajtón keresztül közlekedett. Nofene, majd ha kapunyitáskor megindul a tömeg – bár ezt a szót használni az ott kószáló kétszáz emberre finoman szólva is merész – majd biztos szélesebbre tárják az ajtókat, hiszen mindenkinek jobb, ha gyorsan elfoglalja mindenki a helyét.

    Szlovák barátaink viszont nem így látták a dolgot. Szépen lassan komótosan elkezdtek tízesével beengedni az embereket, biztosítva, hogy ha valóban ezerötszáz ember jelenik meg, még annak a kis közönségnek a fele is csak a koncert közepére érjen be.

    Mi elég harciasak voltunk ahhoz hogy az első öt turnussal bejussunk és átverekedjük magunkat az őrjöngeni, bulizni vágyó lelkes közönségen. Akik körülbelül csak és kizárólag belőlünk állt, a tíz magyarból. Vagy a Garbage neve halványult el az évek alatt, vagy a szlovák nép nem az a bulizós fajta, de egy világsztár együttes koncertjén semmiképpen nem arra számít az ember, hogy a nagy nehezen beengedett közönség rágózva, pultnak dőlve, sálat hajtogatva foglalkozik inkább a ruhatárral és a sörszerzési lehetőséggel, mint azzal, hogy például megcélozza vagy legalább megnézze a színpadot. Így amikor rám rakták az egyszínű világoskék wristbandet – amit akár most is megcsinálok én tíz forint befektetéssel és a sarkon lévő papírbolt szíves hozzájárulásával – ijedt őzikeként álltam, hogy akkor most szóljanak rám, hogy kötelező a ruhatár. Aztán a tekintetem találkozott az egyik szervezővel. Néztük egymást. Pislogtunk. Majd mondta, hogy a színpad lent van, jobbra.

    Lesétáltam hát Buddha nyugalmával a lépcsőn, befordultam jobbra és beálltam az első sorba. És nem értettem, hogy mi is történik itt.

    Később aztán méginkább nem, Miután a szerény ezer fő kényelmesen megtöltött körülbelül tizenöt sort és ezzel együtt az egész közösségi házat is, lépni kellett. Szó szerint. Egy métert hátra. Aztán úgy maradni. Mi leszünk az élő kordon. Egy rockkoncerten. Mögöttünk ezer emberrel, akiknek a száma máris nem tűnt annyira kevésnek. Sőt, inkább nagyon-nagyon soknak.

    Az előzenekar is a fantasztikus rendezés egyik csodálatos szimbólumává nőtte ki magát a hét előadott daluk alatt. A punkos szlovák lánybanda, a The Cubes hihetetlen unalommal az arcán próbálta vadorzó csajként eladni magát, az énekesnőjük pedig néha még egy kis narancslevet is ivott, sandán rá-ránézve a közönségre. Később persze kicsit levettek az arcukból, főleg mikor kis ruhájukban nekik maguknak kellett lepakolni a színpadot. Ilyet se láttam meg. Ahogy olyat se, hogy a többi színpadi pakoló a szemetet a közönségbe dobja. Vagyis arra a méterre, amit a közönség első sora tart fent. Keresztbetett kézzel állva, talán túlságosan is furcsa látványt nyújtva.

    A furcsa szlovák szervezést viszont szerencsére a Garbage teljesen elfeledtette. A huszonhárom lejátszott dal szinte az összes olyan slágert tartalmazta, amivel tíz éve még arénákat töltöttek meg. De nem ez volt a lényeg, ahogyan ezt varázslatos módon maga Shirley is elmondta elég hosszúra nyúlt beszédei egyikében.

    Elmondása szerint a Garbage szerencsésnek érzi magát. Szerencsésnek, mert annyi fiatal együttes erőlködik azon, hogy akár tíz ember meghallgassa a zenéjüket, ők pedig ennyi év kihagyás után még mindig szívesen vannak fogadva, akárhova mennek. És igazuk van. Nem az a lényeg hányan vannak a teremben, nem az a lényeg mennyibe került a jegy és nem az a lényeg, hogy az ember csak úgy tud ugrálni az első sorban, hogy félszemmel azt figyeli, nem-e lépett túl a képzeletbeli vonalon. Az a lényeg, hogy ott voltak és két és fél óra alatt elzenéltek több mint tíz évet néhány embernek, akiket boldoggá tettek.

    És ez volt a Garbage koncert nagy tanulsága. Az, hogy a zenének nem kell tér, nem kellenek paraméterek és nem kell semmilyen mutató.

    A zenének néha elég egy Shirley Manson, öt lemeznyi alázatos munka és egy zenekar, akik ha el is adtak tizenhétmillió lemezt és megjárták a világ slágerlistáit mégis képesek kiállni ezer ember elé is. Ugyanolyan lelkesedéssel, ugyanolyan üzenetekkel, ugyanolyan plafont ropogtató energiával, sőt, még a szokásosnál is több dallal, mert ez a kis közép-európai közönség bár alig áll néhány emberből… de ez a néhány ember láthatólag baromi jól érzi magát.

    Mert ez számít. Hogy zenélhetnek valakinek. Mert láthatólag ők csak szeretnek zenélni. Bárcsak mindenki ezért játszana a világot jelentő deszkákon.

    Nyereményjáték

    Bulvár

    Gerendai: „Látogatói csúcsot hozott a Lupa”

    Bulvár
    szept. 17., csütörtök

    A Plázson még tart a nyár

    Bulvár
    szept. 2., szerda

    Lupa Duma – Costes vacsorával

    Bulvár
    aug. 10., hétfő

    Televízió

    A Jonas Brothers tagja lett a Voice új mestere

    Televízió
    okt. 8., kedd

    Gyermeket vár a Pretty Little Liars sztárja

    Televízió
    jún. 29., szombat

    Új sorozatban a Tizenhárom okom volt sztárja

    Televízió
    szept. 13., csütörtök

    Ajánló

    Új világsztárt jelentett be az EFOTT

    STRAND Fesztivál: műsorváltozás!

    A Petőfi Zenei Díjjal indul a fesztiválszezon