MENÜ
  • Je t’aime Paris!

    Sosem szerettem azokat az embereket, akik turistaként képesek voltak beleszeretni egy városba és elhinni, hogy egy város az ottlakók számára is pont olyan, mint a külföldiek számára. Különösen nem kedveltem azokat, akik el voltak ájulva Párizstól. Párizs is, Párizs úgy. Aztán elmentem. És nekik volt igazuk.

    Összesen másfél napot töltöttem a francia fővárosban, azt is szimpla szerencséből. Mivel itt szállt le a repülő, gondoltam, ne vágjuk már ennyire pofán a sorsot és legalább egy napot maradjak, hogy a Google Mapsből valóság legyen. Párizs nem örült nekem. Lelépve a repülőről azonnal realizáltam, hogy szakad az eső és a jól megszokott nyaralunk-de-esik szituációban elhangzó mondat sem állta meg sehogyan a helyét, miszerint „arra már tisztul!”

    Nem tisztult sehol. De nem baj, gondoltam, én akkor is el leszek bűvölve. Kis nyári cipőmben, mely bruttó három perc alatt ázott át és a tíz fokos szélben, melyet nagyszerűen eresztett át nyári pólóm és nadrágom. De nem hagytam magam. Amint az utcán megláttam az Eiffel-torony tetejének körülbelül három centijét, tudtam, hogy egy orbitális hurrikánnak sem fogom hagyni, hogy elvegye tőlem az én Párizs-pillanatomat.

    Megjegyzem, a párizsi éjszakában nem a kivilágított, büszkén tornyosuló Eiffel-torony a nagy szám. Persze, gyönyörű, leírhatatlan – igaz én egy magasabb dologra számítottam – de nem ez a torony a központ. Ahogy Rómában sem a Colosseum vagy nálunk sem a Parlament. Párizsban rá kellett jönnöm, hogy ezek az épületek csupán kellékek azon emberek számára, akik nem látni, hanem érezni akarnak egy másik országot, másik kultúrát, másik nemzetet. Mert egy ilyen várost érezni kell. Magunkba szívni és eggyé válni vele. Párizzsal pedig egyáltalán nem nehéz. Párizs úgy dobja oda magát minden szépségével az embernek, mint egy kánkánt táncoló örömlány tehette egy évszázaddal régebben.

    Persze Párizst látni is kell. Ezzel az elhatározással a fejemben szárítottam hát másnap reggel a világ legkisebb hajszárítójával a világ legnedvesebb cipőjét. Párizs egy nap alatt. Merész lesz. Nem tévedtem.

    Először persze az Eiffel-torony, hiszen látni kell nappal is. Itt már erős szívfájdalom ért az egynapos rohanós tervem miatt. Tudtam én hogy bánni fogok dolgokat, de azt nem tudtam, hogy a túra elkezdésétől számított öt percen belül már jön is az összehúzódó szív és gyomor. Ugyanis nem tudtam felmenni a híres torony tetejére. Pedig még a lépcsőt is bevállaltam volna. Komolyan. A sor ugyanis elképesztő, az ottlakók szerint mindig. Minimum negyven percet kell álldogálnunk azért, hogy jegyet válthassunk az élményért, még akkor is, ha szerencsétlen turista rászánja magát a lépcsőfokokra, amik a leírtak szerint felérnek három Norbi-videóval. De elhesegettem a bánatot és próbáltam felfogni, hogy hol is vagyok. Mert ez néha egy ilyen ikonikus épületnél bizony elég nehéz. Minden szemszögből megnézni, próbálva találni valami újat és minél erőteljesebben magunkba szívni.

    Ha az Eiffel-tornyot Párizs igazi részeként akarjuk látni, főszereplőként a legjobb kilátás az Emberjogi Központ melletti kilátóról láthatjuk, ahol egy gyönyörű tér biztosítja számunkra azt, hogy előttünk heverjen a világ egyik legszebb városa.

    Nekem öt percem jutott rá, hogy valóban enyém legyen a látvány, pedig tényleg el tudna állni az ember akár órákig is a megigéző csoda előtt. De engem hajtott a tatár – vagyis útitársam, aki igazából francia – így siettünk a következő állomásra, a Champs-Élysées-re, a híres útra, ahol nem csak a legdrágább mozik és legmenőbb kávézók találhatók az éttermekkel karöltve, hanem – és itt semmi túlzást nem fogok mondani – maga a divat is itt él, nyújtózik el széltében-hosszában. Felesleges felsorolni bármilyen márkát is, hiszen egyszerűen minden fontos itt van. Bármilyen tervezőről is hallottál életedben, akár csak egy pillanatra is, az fel fog elevenedni a gyönyörű úton sétálva, mert nemes egyszerűséggel ott lesz a boltja. Párizsban lakik a divat és ez az embereken is látszik. Persze nem kell arra gondolni, hogy mindenki Louis Vuittonban és Chanelban feszít, az átlag francia középpolgár pont úgy nézi ezen boltok kirakatait mint mi: majd talán egy másik életben. De ettől függetlenül a francia ember maga a stílus, és nem a pénz miatt. Egyszerűen; gondolkozva öltözködik. Tudja mit tűrjön hova, tudja mit vegyen fel mivel és esze ágában sincs három színnel több kapni magára és túlzásokba esni a kiegészítők terén. Sőt, még egy strasszos dolgot is kikerül, mert tudja, hogy attól bizony nem lesz csinosabb. Ezt jó lenne megtanulni itthon is.

    Következő állomásunk a Diadalív volt, melynél már érezni lehetett azt a bohém párizsi életet, melyről annyi filmet láthattunk már és annyi könyvben olvashattunk róla. Kár leírnom, hogy milyen a Diadalív, hiszen mindenki tudja, hogy gyönyörű, ilyen sablonokkal pedig nem akarok dobálózni. A Diadalívben ami számomra igazán meghatározó volt az az, hogy Franciaország történelmének egy igazi gócpontja. Dátumok, nevek, helyszínek mindenhol és ami igazán megkapó, az az ismeretlen katona sírja, akinek a nemzetiségét sem tudják, de valahol pont itt van az egésznek a lényege: minden turista együtt tudott érezni azzal a sírral: mert bármelyik nemzet halottja feküdhetne ott, szomorú mementójaként a háborúk abszurd értelmetlenségének.

    A Diadalív után – jónéhány kilométerrel már a lábamban – elindultunk a Montmartre felé, hogy megnézzük a bohémnegyedet. Első utunk a Moulin Rouge-hoz vezetett, a híres Vörös Malomhoz, ahol a századforduló nagyjai mókáztak abszintos gőzben a kánkántól megsüketülve. A Moulin Rouge környéke viszont ma már minden, csak nem romantikus. Szexshopok végeláthatlan sora és nappali sztriptízklubbok negyede, ahol kicsit összehúzza magát az ember, mert az utca rossz embere mind itt található meg. Minket egy kisebb támadás is ért, egy kötekedő részeg. Kissé így hát szomorúan hagytuk ott a régi nagy bohémélet központját, mely ma már leegyszerűsödött a romlottság origójává.

    Később aztán utolért a bohémérzés a Montmartre utcáin sétálva. Kis eldugott zugok, hangulatos, tipikus francia kávézók és varázslatos szuvenírboltok. Érdekes dolog a francia turizmusban, hogy náluk nem merül ki annyiban a szuvenír, hogy néhány képeslap a látványosságokról egy-két hűtőmágnessel megspékelve. Ők szeretnek emlékezni a múltra és meg is teszik ezt. Régi plakátok a századfordulóról, abszintok, mulatóhelyek, sajtok, csokoládék hirdetései, melyek valóban értékes ajándékok. Az én konyhámat azóta három századfordulóból származó élelmiszerplakát díszíti – sokkal jobban érzem azóta Franciaországot a lakásban, minthogy vettem volna egy nagy plakátot az Eiffel-toronnyal.

    Mellesleg egy tévhitre is fény derült. Az igazi nagy bohémok bizony nem a Montemartre-on éltek, a századforudlón ugyanis olyan drága hely volt, hogy azt egy művész nehezen engedte volna meg magának. Itt csak az úgynevezett bobók éltek, a polgári bohémok, vagyis a Bourgeois Bohême-ek.

    A kis montmarte-i túra vége a Sacre Coéur volt, a templom, mely felülről vigyáz Párizs békéjére. Az előtte lévő kilátó kihagyhatatlan élmény: a város felülről ugyanis tényleg egy igazi eye-candy. És itt van a turista igazi szívfájdalma: fotózás nagyerőkkel, fotó ilyen zoommal, olyan zoommal, hogy lássák a barátok is, a család is, de ezt a látványt egyszerűen nem lehet visszaadni semmivel. Látni kell és kész. És ha ott állsz, elfelejted, hogy mennyibe is került mindez. Mert itt az élmény tényleg felbecsülhetetlen.

    Maga a Sacra Coéur is varázslatos hely, már csak azért is, mert végre valami, ami valóban ingyenes.

    Megállás nem volt, a következő látnivaló Notre Dame volt, az öreg hölgy, amelynek kapujának boltozatában láthatjuk, ahogy a túlvilágon megmérettetik a lelkünk és balra mehetünk a mennyekbe, jobbra pedig a pokolba. A robosztus székesegyház a maga komorságával mindenkit megdöbbent, igaz érdekes módon számomra és ismerőseim számára is ez az egyetlen látnivaló, mely minimális csalódottságot okozott szerény személyemnek.

    Amit pedig még nem lehetett kihagyni, az a Tuileirák kertje volt, a hely, amit nyugodtan nevezhetünk Párizs paradicsomának. Ez a hely nem teljesen a turistáké. Nem mende-monda, a párizsiak valóban ide járnak ki, hogy a kihelyezett székeken, az orbitális szökőkútnál elnyúlva lazíthassanak, napozhassanak és kezükbe vegyenek egy könyvet. Bár a folyamatosan működő vidámpark egy kicsit ront a történelmi hely összképén, a karnyújtásira lévő Louvre viszont újra emlékeztet minket hogy mi bizony egy csoda közepén állunk. A Louvre előtt lévő üvegpiramis régen a párizsiak nagy-nagy ellensége volt, ma már viszont úgy veszem észre, hogy szívükhöz nőtt és már Párizs igazi részeként kezelik Joggal. Ritkán találkozik ilyen kellemesen egymással a modern és a klasszikus építészet. Mint egy igazi sikersztori.

    A Louvre-nál álló sort nézve realizálnom kellett, hogy bizony ezért is vissza kell majd egyszer jönni. Közismert, hogy ha a Louvre-t valóban látni akarjuk és lelkiismeretesen végignézni, az minimum egy hónap. Arról nem is beszélve, hogy a múzeum igazi értékének 75 százaléka a a raktárban van. Hogy miért? Egyszerű: nem tudják hova kiállítani. Az pedig már csak egy alantos kérdés, hogy miért nem oldják meg, miért nem adják át az értékeket más múzeumoknak, más városoknak, esetleg más országoknak. Inkább porosodjon minden eldugva az emberek elől?

    A Louvre-tól nem messze található a szerelmesek hídja, egy egyszerű gyalogátkelő, mely messziről aranyszínűen csillog. Az aranyszínt pedig annak a sok-sokezer – talán millió – lakatnak köszönhető, melyeket az évek során a szerelmesek hagytak itt zálogul, a Szerelem városában.

    Párizst látni kell. Párizst érezni kell. Sose szerettem az olyan embereket, akik szerelmesek egy városba, de rá kellett jönnöm, hogy Párizsba valóban bele lehet zúgni. Párizs tényleg nem egy város, hanem egy érzés. A látvány, az illatok, az emberek egy olyan egészet alkotnak, ami igazi ínyencség lelkünknek, szemünknek és elménknek.

    Bastien P. Léonard fotói

    Nyereményjáték

    Bulvár

    Gerendai: „Látogatói csúcsot hozott a Lupa”

    Bulvár
    szept. 17., csütörtök

    A Plázson még tart a nyár

    Bulvár
    szept. 2., szerda

    Lupa Duma – Costes vacsorával

    Bulvár
    aug. 10., hétfő

    Televízió

    A Jonas Brothers tagja lett a Voice új mestere

    Televízió
    okt. 8., kedd

    Gyermeket vár a Pretty Little Liars sztárja

    Televízió
    jún. 29., szombat

    Új sorozatban a Tizenhárom okom volt sztárja

    Televízió
    szept. 13., csütörtök

    Ajánló

    Új világsztárt jelentett be az EFOTT

    STRAND Fesztivál: műsorváltozás!

    A Petőfi Zenei Díjjal indul a fesztiválszezon