MENÜ
  • Filmkritika: Volt egyszer egy… Hollywood

    Tarantino szerelmes levele egy letűnt Hollywoodhoz.

    Az egykori televíziós sztár, Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) antihősök szerepeibe süppedve egzisztenciális válságot él át. Dublőrének, Cliff Booth-nak (Brad Pitt) is egyre kevesebb munka jut a vásznon Dalton helyett, sokkal inkább a színész mindeneseként és sofőrjeként dolgozik már. Dalton számára azonban felvillan egy kis reménysugár a karrierje megújítására, amikor a szomszéd házba költözik Roman Polanski (Rafal Zawierucha), a feltörekvő színésznő feleségével, Sharon Tate-tel (Margot Robbie).

    Quentin Tarantino kilencedik filmje egy kicsit karrierösszegzés, szinte minden eddigi filmjéből került bele valami a távol-keleti harcművészettől kezdve western jeleneteken át Michael Madsen Cadillac-jéig. Mindeközben egészen fantasztikus hangulatot teremtve idézi meg Hollywood aranykorának alkonyát, egy olyan időszakot, ami szemmel láthatóan nagy hatással volt Tarantino művészetére. Szereplői hosszasan kocsikáznak Hollywood utcáin a szokás szerint zseniális soundtrack dalaira, bepillantást nyerhetünk egy western forgatására is, és a televízió is megjelenik, mely sorozataival egyre szélesebb közönséget ültet le nap mint nap a képernyői elé.

    A történet időpontja egybeesik a várandós Sharon Tate és barátainak brutális meggyilkolásával, de a valós karakterek mellé két fiktív alakot tesz meg Tarantino főhősnek, és ezzel izgalmasan vegyíti a fikciót a valósággal. Tate például a film egy pontján betér egy moziba, mert kíváncsi a közönség reakciójára a Bontóbrigádban nyújtott alakításával kapcsolatban. A vásznon azonban nem Margot Robbie-val újraforgatott részleteket láthatunk a filmből, hanem az eredetit Tate-tel. Booth egyik legizgalmasabb jelenetében a Spahn Ranch-re látogat, ahol a Manson család húzta meg magát, a gyilkosság előtti órákban pedig Tarantino még a pontos időt is kiírja, hogy még inkább pattanásig feszítse a nézők idegszálait. Mégsem a megtörtént események állnak a történet középpontjában, hanem Dalton karrierválsága, melyben megértő barátként áll mellette Booth, miközben Tate leginkább csak egy földre szállt angyalként sétálgat Hollywood utcáin, vagy táncol a lakásában és a Playboy-villában.

    Leonardo DiCaprio most is lubickol  Daltonként, az egyetlen problémánk csak az lehet, hogy ugyanezt a zseniális alakítást már láthattuk tőle egyszer A Wall Street farkasában. Így habár Pitt szerepe kevésbé harsány és látványos, visszafogott játékával mégis az ő teljesítményéért jár nagyobb elismerés, elég csak például arra a jelentre gondolni, amikor nyugalomra inti a kutyáját. Margot Robbie ezúttal nem mutathatta meg, hogy mire is képes, leginkább csak angyalian szépnek, mosolygósnak és elbűvölőnek kellett lennie. Szokás szerint egészen nagy nevek ugrottak be Tarantino kedvéért a legkisebb szerepekre is Al Pacinótól kezdve Kurt Russellen, Dakota Fanningen, Damian Lewis-on és Lena Dunhamen át Emile Hirsch-ig. Három igazán emlékezetes mellékszereplő is akadt, akik néhány percben egészen maradandót alkottak: Zoë Bell perlekedő kaszkadőr koordinátorként, Bruce Dern a vak és idős ranch tulajdonosként, illetve Julia Butters profi gyerekszínészként, aki tízévesként elképesztő természetességgel játszik DiCaprio oldalán, a legjobb jelenteket kihozva rutinos partneréből.

    Tarantino miközben ismét trollkodik egyet, egy rendkívül hangulatos, remek színészi alakításokkal telezsúfolt filmmel állít emléket egy letűnt korszaknak az eddigi legszemélyesebb művében.

    Ajánló

    Ilyen volt az MTV VMA vörösszőnyege

    140 diákot támogatott a STRAND Fesztivál

    Martin Garrix legjobb barátja exkluzív interjút adott a Life-nak