MENÜ
  • Filmkritika: S.O.S. Love- Az egymillió dolláros megbízás

    Sas Tamás elkészítette az első magyar 3D-s mozifilmet az S.O.S. Szerelem alapsztorijából, de mégsem annak folytatásaként.

    A nehéz helyzetben levő társkereső ügynökség épp az utolsó előtti pillanatban kap egy hatalmas megbízást: az orosz „maffiózó” (Evgeniy Stychkin) unatkozó, hisztis húgának, Zoyának (Christine Kelly) kedvenc amerikai filmsztárját, Jake Griffint (C.J. Thomason) akarja megszerezni. A sikeres kerítésért Ricsi (Árpa Attila) és Márk (Hujber Ferenc) markát egy millió dollár ütné, így hát el is indulnak az angyalok városába Öcsivel (Hevér Gábor), hogy felszedjék a híres szívtiprót, miközben kap egy cameót Daryl Hannah a szexéhes MILF nagynéni, Billy Zane pedig a színész ügynökének szerepében (hiszen mégiscsak nemzetközi koprodukcióról beszélünk). Jake nemrégiben Budapesten forgatott hisztis barátnőjével (Szinetár Dóra), azonban a film befejezetlen maradt, így kapva az alkalmon saját hasonmásának adja ki magát, hogy egy kamu/igazi forgatás során befejezze filmjét, és megismerje Zoyát.

    A mai nehéz helyzetben levő magyar filmiparban rendkívül dicséretes és elismerésre méltó, ha egy rendező mindenféle állami támogatástól mentesen hoz össze egy ilyen nagyszabású produkciót. Ráadásul nagyot mer álmodni: 3D-s romantikus vígjáték, külföldi színészekkel és nemzetközi forgalmazással. Le a kalappal Sas Tamás előtt. Sajnos a kalaplendítés csak ezért jár, magáért a filmért nem. Nyilván hatalmas ára van annak, hogy csak szponzori pénzekből készül el egy film: a támogatók jogosan és szerződésben várják el, termékeik megjelenítését a filmben.

    Ezt azonban meg lehet tenni ízlésesen is, mindenféle hivalkodás nélkül is, nem kell kiszúrni mindig velük a nézők szemét, és szinte a szájukba rágni, akarom mondani a 3D-s szemüvegen keresztül a retinájukba égetni minden egyes márkanevet. És hogy még a forgatókönyvet írását is ez a cél vezérli, az külön elszomorító. Mert ha arra fordítunk energiát, hogy a szereplők megcsodálják a csúcsszuper 3D-s Sony tv képminőségét, a T-home szolgáltatásait, vagy épp elugorjanak a Burger Kingbe, mert az ál-étterem séfje úgyis borzasztó, akkor arra is kellene egy kis időt szánni, hogy ezeket egy összefüggő, logikus, élvezhető történetbe illesszük bele, ha már úgyis muszáj.

    A forgatókönyv ezen része azonban teljesen hiányzik: a sztori unalmas, tele van elvarratlan szálakkal (nem tudom miért kellett például egymást ismernie Mimi néninek és az ügynöknek, mert a közös jelenetük teljesen indokolatlan a későbbiekben), néhol túlbonyolított, néhol túl egyszerű. Olyan gegek, mint például az elcserélt pénzzel teli táska bedobása már a kínos kategória, főleg ha utána a szereplőkkel még csak meg se próbálják azt megkerestetni, hanem azok csendesen beletörődve üldögélnek tovább a Los Angeles-i repülőtérnek álcázott Corvinus Egyetem könyvtárának folyosóján. Mert ez ismételten vér ciki, hogy beharangozunk egy hollywoodi forgatást, aztán mégis úgy teszünk, mintha egy Departures/Arrivals táblától és három bőröndöt húzó afroamerikai statisztától a Corvinus lenne az egyik legnagyobb amerikai reptér. Nyilván nagyon költséges kint forgatni, de hát az amerikaiak sem viccből jönnek Kelet-Európába forgatni például párizsi helyszíneket, csak ők épp ügyesebben álcázzák a terepet.

    A szereplők játékát is erősen korlátozza a kidolgozatlan forgatókönyv, ami tele van agyatlan és jellemtelen karakterekkel. Árpa Attila meglepően jó, Hujber Ferinek viszont nem áll jól a saját magát menőnek beállító lúzer figurája. Sokkal szerethetőbb igazi lúzerként, ahogy mondjuk a Valami Amerikában láthattuk. Kovács Patrícia csak ripacskodik, ahogy szegény Szinetár Dóra is, aki élete első magyarországi mozifilmszerepét kapta meg, de talán mégse kellett volna ezt bevállalnia. C. J Thomason alapvetően jó főhős, jóképű sztár, azonban saját meleg hasonmásaként ő is túljátssza magát. Christine Kelly szimplán unja az egész filmet, kettejük között pedig a pislákoló szerelmi szikra legcsekélyebb jelét se látjuk, megtetézve ezt a legbénább szerelmi csalódásos veszekedéssel, és az azt követő hirtelen béküléses, távolba nézős, ölelgetős happy enddel, ami harminc másodperc alatt képes szerelmes párt varázsolni Szinetárból és Árpából.

    Kelly számára talán a legtanulságosabb dolog az lesz a közeljövőben a film kapcsán, hogy ha balerinát játszunk, akkor arra vagy úgy készülünk fel, mint Natalie Portman a fekete hattyúra, vagy jobb dublőrt fogaunk, és ügyesebben vesszük fel a jelenetet, ahol táncolnunk kell végtagjaink ritmustalan dobálása helyett. Daryl Hannah önmaga paródiája, Billy Zane pedig igyekszik méltósággal letudni aprócska szerepét. Ennyi rossz színészi alakítás viszont nem lehet a színészek hibája, sokkal inkább a rendező és a forgatókönyvírók felelőssége, akiknek figyelmét elvette a 3D technika alkalmazása és a szponzorok megjelenítése.

    A 3D alkalmazása vitatható: nyilván hangzatos promószöveg az első magyar 3D romantikus komédia, de ilyen forgatókönyv mellett ez nem egy eszköz, amivel közelebb kerülhetünk a szereplőkhöz és a történethez. A közönség még megnézi az első ilyen filmet, mert kíváncsi, de utána ez a filmes zsáner már nem fogja érdekelni 3D-ben, hanem marad a sokkal látványosabb műfajoknál, amikben kések repkednek felé, mert a népnek bizony még mindig kenyér és cirkusz kell. A szinkron létjogosultsága is kérdéses, hiszen ha egy filmben három nyelven beszélnek, a legegyszerűbb feliratozni az idegen nyelveket. Nyilván ez a magyar közönségtől távol áll, pláne, ha 3D szemüveggel kell olvasniuk a fél filmet. De akkor vagy szinkronizálják le az egészet, vagy feliratozzanak. A kettő együtt nem működik, én legalábbis nem értettem mire voltak jók a jelzés értékűen feliratozott első mondatok.

    Azért hozzá kell tennem, volt, akiknek tetszett a film. Az engem elkísérő barátom odáig elment, hogy azt mondta, hogy egész jól szórakozott rajta. Az előttem ülő lány nevetéseiből ítélve néhol még vicces is lehetett, habár ő már a nőnek öltözött Adam Sandler olcsó poénjain is fennhangon vihogott az előzetesek alatt. Én viszont végig fogtam a fejem, és azon gondolkoztam, hogy tényleg ezt akarják lenyomni a torkomon? A végén egyenesen felháborodtam, amikor a készítők számba akarták akarták adni a kérdést, hogy hogyan vehettek rá egy ekkora amerikai sztárt a filmben, hogy eljátssza a saját hasonmását és Magyarországra jöjjön. Úgy tűnik nem csak a Chio-Chipset, hanem önmagukat is tudják reklámozni és fényezni.

    A legszomorúbb az egészben, hogy ahogy arra a filmben is tettek utalást, a magyar filmipar pang, bármikor össze lehet csődíteni egy egész filmes stábot, mert nincs munka. Számos tehetséges hazai rendező vár arra, hogy végre kapjon állami támogatást, vagy találjon valamilyen külföldi partnert remek filmje elkészüléséhez, csak azért, mert azt nem lehet eladni ekkora közönségnek, így azok szponzorpénzekből nem valósulhatnak meg. És akkor ilyen filmek születnek itthon, és ezek kerülnek külföldi forgalmazásba. Ha már itthon is a többség úgy gondolja, hogy a magyar filmek rosszak, akkor miért kell külföldön is ezt a sztereotípiát erősítenünk?

    Ajánló

    Így lett teljes a Telekom VOLT Fesztivál nemzetközi programja

    Harminc új nevet jelentette be a Sziget

    Eltemették Andy Vajnát – Gönczi Gábor emlékezett meg róla