MENÜ
  • Filmkritika: Play, Gyerek”játék”?

    Egy film a tökéletesnek hitt svéd társadalom problémáiról gyerekszemmel.

    Göteborgban egy csapat kiskamasz fekete srác agyafúrt módszerekkel csal el rendszeresen jómódú svéd gyerekeket a plázából, hogy hosszas lelki terror után elnyerjék tőlük az értékeiket a nap végére. Ruben Östlund rendező megtörtént esetet dolgoz fel, két év alatt közel negyvenszer fosztottak ki ilyen módszerrel svéd gyerekeket egy bevándorlókból álló banda tagjai. Östlund a jóléti nyugati társadalmak legnagyobb problémáját, a bevándorlást pedzegeti, ötvözve a kisiskolások egymás közti lelki és testi terrorjával, de nem ítélkezik, és nem fogja senkinek sem a pártját. Leginkább távolról figyeli az eseményeket, egy helyben álló kamerájával, hosszú snittekben, kívülállóként.

    Sokszor nem is látjuk, vagy halljuk rendesen mi történik, mert a gyerekek például épp egy domb alján beszélgetnek, míg a kamera a domb tetején áll leszúrva, és nem követi a szereplőket. Többször is úgy érezzük, mintha biztonsági vagy térfigyelő kamerák felvételeit látnánk, mely azt az érzést kelti, hogy ez bármikor bárkivel megtörténhet, mégse tesz ellene senki semmit. Pláne, hogy valószínűleg már mindannyian kerültünk ilyen szituációba, akár csak szemtanúként, és valószínűleg a legtöbben akkor sem tettünk semmit.

    Önstlund nem mutatja a fekete srácokat egyértelműen hibásnak, nem is nevezhető rasszistának, hiszen a kirabolt fiúk között is akad ázsiai. Ők szimplán tisztában vannak azzal, hogy félelmet tudnak kelteni, és ezt okosan használják is ki. Az egyik néger srác ki is mondja, hogy mégis mit vártak azok után, hogy feketéknek mutogatják a telefonjukat. A svéd gyerekek ugyanúgy hibáznak, hogy szinte vakon követik megfélemlítőiket, és engedelmeskednek nekik, az ellenállásnak csak apró jeleit mutatva.

    A legélesebb kritika azonban a svéd társadalmat, a felnőttek világát éri. A srácok egyszer próbálnak segítséget kérni tőlük, a helyzetet viszont ők sem tudják megfelelően kezelni. Ugyanúgy, ahogy a tömegközlekedési eszközön utazók sem, akik ismerős módon csak elfordítják a fejüket, és csak akkor ajánlják fel jó esetben a segítségüket, ha a veszély már elhárult. A film végén két felnőtt leckéztet meg egy fekete kisfiút azzal, hogy elveszik tőle a mobilját. Nem érdekli őket igazán, hogy az nem is az a telefon, amit a saját gyerekeiktől szedtek el, de úgy gondolják, hogy ebből majd tanulni fog a kissrác. Persze ilyenkor már akad olyan szemlélődő, aki felemeli a hangját, hiszen társadalmilag hátrányosabb helyzetű, védtelenebb embert ért sérelem.

    Az egyik kisfiú hiába próbálja meg felhívni a szüleit, azok túl elfoglaltak, hogy elérhetőek legyenek. Ők annyival letudják a délutáni gyereknevelést, hogy pénzt adnak a plázázásra. A kirabolt kisgyerekeket hazafelé menet még meg is büntetik az ellenőrök, amiért nem volt jegyük. Egyikőjük csak némán ül, a többiek pedig helyeselve bólogatnak az ellenőrök hegyi beszédére, miszerint ez nagyon csúnya dolog, ne forduljon elő többet, mert az megint nagy pénzbüntetéssel fog járni. Ők valószínűleg meg sem próbálták megmagyarázni azt, hogy miért is kényszerültek a bliccelésre.

    És ezekből a gyerekekből, akikben nincs problémamegoldó képesség, válnak azok az impotens felnőttek, akik egy vonaton nem tudnak mit kezdeni egy elhagyott bölcsővel. Megpróbálják betartatni a szabályokat, de a színes bőrű utashoz nem mernek odamenni, inkább angolul mondják be, hogy jelentkezzen náluk a tulajdonos. Mert tele vannak előítéletekkel, de tudják, hogy ez társadalmilag nem helyes.

    A film zárójelenetében aztán egy fehér bőrű lány lejt afrikai táncot az iskolai előadáson, majd megjelenik az ázsiai fiú, egy vadonatúj klarinéttal, és akkor azt érezzük, hogy anyagilag a családjának ez a rablás nem jelenthetett komolyabb problémát. Csakhogy láthattuk, hogy a kisgyereknek milyen traumát jelentett, és hogy a fekete srácok sem a pénzszerzés miatt csinálták ezt az egészet, inkább csak heccből.

    A Play egy nagyon komoly témát vett górcső alá, de meg sem próbál állást foglalni. Ettől az objektív szemlélettől egyrészről zseniális, hiszen bemutatja, hogy mindkét fél, és az egész társadalom, és annak gondolkodásmódja a hibás. A bevándorlókat szidni csúnya dolog, mégis sokan megteszik. Persze akkor már ezeknek a szidalmazóknak sincs semmi problémájuk, ha a bevándorlók olyan gólokat rúgnak a nemzeti tizenegyben, mint Ibrahimovic. Csak e fölött a tény fölött ők akkor már elsiklanak. Másrészt ott marad bennünk a kérdés, hogy hogyan lehet ezen változtatni, hiszen ehhez hasonló társadalmi szituáció Magyarországon is teljesen ismert. Erre pedig nem kapunk választ a filmből, és ez a kérdések felvetése után hiányérzetet hagyhat bennünk.  De valószínűleg erre nincs is igazán válasz.

    Mindenestre a Playből  legalább az kiderült, hogy a Széll Kálmán térről a zenélő indiánok Svédországba tűntek el, és ők már elég jól integrálódtak ott a Mekiben ülve…

    Nyereményjáték

    Bulvár

    A Plázson még tart a nyár

    Bulvár
    Sze. 2., szerda

    Lupa Duma – Costes vacsorával

    Bulvár
    aug. 10., hétfő

    Televízió

    A Jonas Brothers tagja lett a Voice új mestere

    Televízió
    okt. 8., kedd

    Gyermeket vár a Pretty Little Liars sztárja

    Televízió
    jún. 29., szombat

    Új sorozatban a Tizenhárom okom volt sztárja

    Televízió
    Sze. 13., csütörtök

    Ajánló

    Új világsztárt jelentett be az EFOTT

    STRAND Fesztivál: műsorváltozás!

    A Petőfi Zenei Díjjal indul a fesztiválszezon