MENÜ
  • Filmkritika: Paradise: Love – Szerelmet a feketepiacról

    Az idei cannes-i filmfesztivál egyik verseny- és botrányfilmjében ötvenes osztrák nők keresik a pénzért vásárolt szerelmet Afrikában.

    Teresa (Margarete Tiesel) idős, osztrák anyuka, aki lányát hátrahagyva Kenyába utazik, ahol virágzik a szexturizmus. Itt a néger fiúk a tengerparton nem csak azért állnak, hogy nyakláncokat és karkötőket áruljanak, hanem saját testüket is áruba bocsátják a ráncos, kövér európai asszonyoknak. Teresa nehezen veti bele magát a testi élvezetekbe, első kuncsaftját az ágyban állítja le. Hamarosan azonban megismerkedik egy újabb fiúval, Mungával, akivel már tovább is elmerészkedik. Egy idő után azonban rá kell döbbennie, hogy ezek a fiúk hiába mondják azt, hogy csinosnak találják, és nem kérnek pénzt, csak szerelemből csinálják, előbb-utóbb mindig előkerül egy rokonuk, akinek pénz kellene. Ha pedig nem ad, akkor már rögtön fáradtak lesznek a szexhez.

    Ulrich Seidl ismét olyan hősöket és szituációt választott témának, ami taszítja és meghökkenti az embereket. A legtöbben valószínűleg tisztában vagyunk azzal, hogy idősebb európai férfiak egzotikus tájakra utaznak, de nem csupán azért, hogy strandoljanak egyet. Az azonban, hogy a sugar daddyk mellett sugar mamák is léteznek, már sokkal inkább érdekesebb, ismeretlenebb, és egyben elfogadhatatlanabb dolog is a közvéleményben.

    Seidl tükröt állít a nyugati fogyasztói társadalom elé, de nem csak minket, európaiakat kritizál, a másik oldalt sem mutatja teljesen kihasználtnak. Mi érezzük magunkat kellemetlenül, amikor a tanítónő hálálkodás helyett azt kérdezi az adományról, hogy miért ilyen kevés, vagy amikor az anyuka pénzt kér a gyerekének, majd miután megkapja azt, szuahéliül azt ordítja Teresának, hogy takarodjon. A hatalmi viszonyok így folyamatosan felcserélődnek, felváltva használják ki egymást az európaiak és az afrikaiak.

    Seidl szándékosan hoz minket kellemetlen helyzetekbe, amit sokszor már beállításaival is el tud érni. A napozóágyak és a végtelen óceán között vigyázban álló néger árusok snittjében ott van a film teljes kettőssége és furcsasága. Kellemetlen néznünk ezeket a lógó mellű, túlsúlyos nőket, ahogy bikiniben, fehérneműben, vagy meztelen jelennek meg a kamera előtt. A rendező számtalanszor próbára teszi a néző türelmét, és a határokat feszegeti. Amikor Teresa kb. tíz percen át azt tanítja szeretőjének, hogy hogyan fogja meg a melleit, és hogyan csókolja meg őt, akkor legszívesebben felpofoznánk azt a nőt, de akkor is pattanásig feszülnek az idegeink, amikor Teresa szülinapi ajándéknak egy prostituált fiút kap, aki masnival a péniszén lejt táncot, majd Teresa félmeztelen barátnőivel együtt versenyezve próbálja elérni a fiú erekcióját.

    A lassú történetmesélés, és számtalan bántó párbeszéd és jelenet után a zárást követően mégis érzünk valami zsenialitást a filmben. Amikor Teresa utolsó kuncsaftja még a pénz reményében sem hajlandó kinyalni a cseppet sem kívánatos nőt, az valahogy nem hagy minket nyugodni, és a végefőcím alatt azon kezdünk el rágódni, hogy hiába is volt sokszor szenvedés az elmúlt két óra, mégiscsak élveztük azt.

    A Paradise: Love nem egy egyszerű film, türelem kell hozzá, viszont az én érdeklődésemet felkeltette a trilógia következő két darabjára iránt, amik a hitről és a fogyókúráról fognak szólni. Azok is érdekesek lesznek, az már egyszer biztos.

    Ajánló

    Terry Crews véleménye a dezodorreklámokról

    Ilyen volt a 2019-es MTV EMA vörösszőnyege

    Király Viktorék az MTV EMA vörösszőnyegén