MENÜ
  • Filmkritika: No

    Chile Oscar-jelölt filmje arról, hogyan sikerült megbuktatni a chileieknek Pinochet diktatúráját.

    1973-ban Pinochet ragadta magához a hatalmat a dél-amerikai országban, elnöksége alatt számos embert öltek meg, börtönöztek be, és rengetegen tűntek el politikai okok miatt. 1988-ban nemzetközi nyomásra arról tartottak népszavazást, hogy maradjon-e Pinochet az ország élén, vagy tartsanak szabad választásokat. Az ellenzék lehetőséget kapott arra, hogy egy hónapon keresztül napi tizenöt percben a nem szavazatra buzdítsa az embereket az állami televízióban. A NO kampány munkájába beszervezik a fiatal reklámszakembert, Renét (Gael García Bernal), akinek sikerül elérnie, hogy a szavazók csodát hajtsanak végre.

    Pablo Larraín filmje rendkívül ötletes és korhű feldolgozása a chilei rendszerváltásnak. Sergio Armstrong korabeli kamerákkal készítette a felvételeket, így olyan, mintha egy nyolcvanas évekbeli tévéhíradót néznénk, annak minden technikai hibájával és retró bájával. Sokszor elgondolkozunk azon, hogy vajon most archív felvételeket látunk, vagy sem, mert annyira realista a film képi világa, hogy bármelyik kampányvideóról el tudjuk képzelni, hogy azt valóban le is adták a tévében 1988-ban, majd most újra elővették és bevágták a filmbe, ahogyan néhány archív felvétellel ezt meg is tették.

    Rengetegszer mosolyodunk el a mai szemmel sokszor nevetségesnek tűnő videókon, mégis sokszor kényszeredett a vigyor, hiszen a diktátor mellett kampányoló filmek magyar szemmel is ismerősnek tűnhetnek. Emellett azért az ironikus humornak sem vagyunk híján, a film egyik legjobb része az, amikor a SÍ kifigurázza a NO egyik táncos videóját, de nem sikerül egyetlen igazi művészt sem találniuk a forgatáshoz, mert azok mind a NO pártján állnak.

    A forgatókönyv remekül megírt, még ha tudjuk is mi lesz a végkifejlet, a feszültség végi vonul a filmen. A NO tagjai rögtön szétszélednek, amikor az ellentáborhoz tartozó főnök felbukkan a színen, követik őket, ahogyan hazafelé tartanak a megbeszélésről, éjszaka fenyegető hívásokat kapnak, és a lakásukba is betörnek. Egyedül a befejezés tűnik egy kissé elkapkodottnak, ahol az egyik pillanatban még az egyik oldal vezet a szavazatok összeszámlálása során, majd hirtelen a másik fél nyer. Ezzel szemben a film elején sokszor az az érzésünk, mintha néhány szereplő szinte egész nap beszélgetne egymással, például amikor Renét próbálják meggyőzni, hogy dolgozzon a NO-nak.

    Az ő karaktere Bernal kiváló tolmácsolásában igazán izgalmas, kezdetben úgy tesz, mintha csak a pénzért vállalná a felkérést, aztán egyre inkább elhivatottá válik az ügy érdekében, mégis kisfia biztonsága számára az első. Jól fizető munkája van, de nem illik a rendszerbe: bőrdszekiben, gördeszkán közlekedik, miközben egy Coca-Colához hasonló termék népszerűsítésén dolgozik amerikai típusú reklámokkal. A film végén a reklámfilm bemutatása alatt, mikor beharangozzák, hogy nagyban reflektálnak az aktuális helyzetre, szinte olyan, mintha semmi sem változott volna meg. És valóban, Pinochet csak ’90-ben lépett vissza az ország éléről, de a katonai vezetés még évekig az ő kezében maradt.

    A NO egy feszült, ötletes képi világú politikai dráma, amely megérdemelten gyűjtötte be az Akadémia nominációját. A korabeli kampánydalnak köszönhetően pedig még napokkal később is azt dúdoljuk magunkban, hogy „Chile, la alegria ya viene”…

    Nyereményjáték

    Bulvár

    A Plázson még tart a nyár

    Bulvár
    Sze. 2., szerda

    Lupa Duma – Costes vacsorával

    Bulvár
    aug. 10., hétfő

    Televízió

    A Jonas Brothers tagja lett a Voice új mestere

    Televízió
    okt. 8., kedd

    Gyermeket vár a Pretty Little Liars sztárja

    Televízió
    jún. 29., szombat

    Új sorozatban a Tizenhárom okom volt sztárja

    Televízió
    Sze. 13., csütörtök

    Ajánló

    Új világsztárt jelentett be az EFOTT

    STRAND Fesztivál: műsorváltozás!

    A Petőfi Zenei Díjjal indul a fesztiválszezon