MENÜ
  • Filmkritika: Mű szerző nélkül

    A XX. századi történelem és a művészet összefonódása az egyik legfelkapottabb kortárs német festő életén keresztül.

    Kurt Barnert (Tom Schilling) gyerekkorában a náci Németországban érik a művészettel kapcsolatos első impulzusok. A háborút követően, melyben több családtagját, köztük imádott Elisabeth nénikéjét (Saskia Rosendahl) is elveszítette, az NDK-ban kezd el festészetet tanulni. Az egyetemen ismerkedik meg a divattervezést hallgató Ellie-vel (Paula Beer), akivel egymásba szeretnek. Habár Barnert műveivel elismerést vív ki és egyre több megbízást kap, nem érzi magáénak a szocialista realizmus irányzatát, így Ellie-vel még a berlini fal felhúzása előtt nyugatra szökik. Tanulmányait Düsseldorfban folytatja, itt próbál meg rátalálni a saját stílusára, mellyel kitűnhet társai közül. Mindeközben többször is találkozik apósával, Carl Seeband professzorral (Sebastian Koch), akiről fogalma sincs, hogy a múltban milyen tett kötötte a családjához.

    Kurt Bannert karakterét Németország egyik legfelkapottabb kortárs festőjének, Gerhard Richternek a története ihlette, aki rengeteg információt osztott meg magáról Florian Henckel von Donnersmarck rendezővel, később azonban csalódottan határolódott el az elkészült filmtől. Richter életútja egy sokkoló családi titokkal valóban filmre kívánkozik. Donnersmarck mesterien szövi a szálakat, és habár eleinte felesleges hatásvadászatnak tartjuk például Elisabeth elgázosításának bemutatását, vagy épp nem értjük, hogy miért kell végignéznünk, ahogy Seeband professzor segédkezik egy magas rangú szovjet katona feleségének szülésénél, lassan minden értelmet nyer. A bő három órás játékidőben viszont így is akadnak giccses üresjáratok, mint amikor Barnert gyerekkori szerelmének hálószobáját mutatják a technikailag is gyengére sikerült drezdai bombázás során, vagy amikor Seeband karakterét azzal próbálják még ellenszenvesebbé tenni, hogy megcsalja a feleségét.

    Donnersmarck egyrészt vizsgálja az aktuális politikai irányzat hozzáállását a művészethez, és a művészek lehetőségeit a különböző rendszerekben. Egy hosszabb időszakot ölel fel, melyben főhősének kijut a náci Németország borzalmából, az NDK elnyomásából és a kapitalista NSZK szabadságából is. Barnert már egészen korán, kisgyerekként szembesül azzal az elfajzott művészet tárlatán, hogy a náci hatalom mit is gondol az igazi árja művekről, és az ettől eltérő alkotásokról. Az egyetemen aztán saját hangját elnyomva a kommunista rendszert kell kiszolgálnia szocialista realista festményeivel, amik ugyan biztosítják a megélhetését, de ezekkel mintha eladná a lelkét a felsőbb hatalomnak. Barnert ezt követően csöppen át a nyugati világba, ahol hirtelen bármit készíthetne, és ezzel alkotói válságba kerül, mert hiába élvezheti a művészi szabadságot, hatalmas nyomás nehezedik rá, hiszen itt így mindenki egy zseniális és új ötletet követel az alkotóktól, amivel kiemelkedhetnek a tömegből. Barnert aztán egy gyönyörűen megkomponált jelenetsorban talál rá egyedi stílusára, melyet aztán hatásosan kapcsol össze a másik fő szállal: a háborús bűnök okozta rettegéssel.

    Seeband professzor ugyanis mintapéldája azoknak a simulékony embereknek, akik a XX. század európai történelmének viharos fordulópontjain ügyesen helyezkedtek és egy másik rendszerben is sikerült megtartaniuk befolyásos pozíciójukat bármiféle elszámoltatás nélkül. Seeband lenézi Barnert apját, aki felakasztotta magát, amiért a háború után nem kapott tanári állást, mert kényszerből belépett a náci pártba. Ezzel szemben Seeband egy szerencsés szívességtételnek köszönhetően továbbra is elismert nőgyógyászként dolgozhatott az NDK-ban, annak ellenére, hogy számos nőt sterilizált a náci fajvédelem jegyében, majd küldhette őket halálsorra a háború utolsó éveiben. A kommunista hatalomátvételnél korábbi tetteit eltussolták, és senki sem kérte őt számon súlyos bűneiért. Seeband csupán azzal bűnhődött, hogy bujkáltak még olyanok, akik tudtak a tetteiről, ezért állandó félelemben élt, mert a lebukás veszélye mindig ott lebegett a feje felett.

    Sebastian Koch erős Seebandként, Saskia Rosendahl szuggesztív alakítást nyújt Elisabeth-ként, Paula Beer pedig szinte a film noir femmes fatale-jaihoz hasonlóan ragyog a vásznon. Barnert anyósaként a kifinomult eleganciát sugárzó Ina Weisse-nek köszönhetően néhány humoros pillanatot is kapunk, míg Hanno Koffler lazaságával és sármjával csavarja ujjai köré a nézőket. Sajnos éppen Tom Schilling az, aki beleszürkül egy kicsit Barnert szerepébe, és nem igazán képes kitűnni a kiváló mellékszereplők közül.

    Donnersmarck rögtön első filmjével, A mások életével elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat, majd engedett az álomgyár csábításának, és elkészítette a kritikusok által gyűlölt Az utazót Angelina Jolie-val és Johnny Depp-pel. Legújabb filmjével, mely februárban nemcsak a legjobb idegen nyelvű film, hanem a legjobb operatőr kategóriájában is versenyben volt az Oscarért, ismét visszatért a gyökereihez, és részben újra azt vizsgálta, hogy milyen hatással van az aktuális politikai rendszer a kelet-európai kisember életére, de a hollywoodi máztól nem sikerült megszabadulnia az amerikai kitérője után. Így a Mű szerző nélkül sokkal inkább az amerikai célközönséget célozza meg. Sokszor giccsesbe hajló hollywoodi történetmesélésével viszont pont azoktól távolodik el, akikről, és akikhez szól a filmje: az európaiaktól, akik megtapasztalták a nácik háborús bűneit és a kommunista diktatúra korlátait.

    Így Donnersmarck hiába készített egy grandiózus és lebilincselő történelmi tablót kiváló színészekkel, elbeszélésmódjából épp az a frissesség hiányzik, ami Gerhard Richternek is hírnevet hozott.

    Ajánló

    Ezek voltak az évtized legnézettebb videoklipjei

    Egy csodálatos filmet mutatott be a Sziget: Wherever You Go

    A jövő vidámparkja megérkezett Budapestre