Filmkritika: Mentőexpedíció

Az Ares 3 hat fős legénysége a Marson gyűjt kőzetmintákat, amikor egy a vártnál erősebbnek ígérkező vihar miatt Lewis kapitány (Jessica Chastain) úgy dönt, hogy megszakítják küldetésüket, és elhagyják a vörös bolygót. A homokviharban a kilövőállomás felé tartva a legénység egyik tagját, Mark Watneyt (Matt Damon) magával sodorja egy leszakadó antenna és tönkreteszi a szkafanderébe épített jeladót. Így társai azt hiszik, hogy Mark meghalt, és nélküle indulnak el a Föld felé. Mark másnap egyedül ébred a Marson. Leltárt készít a megmaradt élelemről, és hihetetlen optimizmussal és találékonysággal mindent megtesz annak érdekében, hogy életben maradjon addig, amíg az Ares 4 legénysége 4 év múlva megérkezik az emberi élethez alkalmatlan bolygóra.

Ridley Scott visszatért ahhoz a műfajhoz, amihez a legjobban ért (még akkor is, ha a Prometheus miatt sokan fanyalogtak), és egy újabb remek sci-fit rendezett. Ehhez kiváló alapanyagot biztosított Andy Weir nagysikerű könyve, A marsi. A Mentőexpedíció kezdésében körülbelül 10 perc alatt jutunk el a kőzetek vizsgálatától egy marsi homokviharon át addig a pontig, hogy Mark kioperálja a testébe fúródott antennát. Mondhatnánk, hogy Scott nem viccel velünk, pedig igen. A film legfőbb mozgatórugója Mark szarkasztikus humora, aki a legkilátástalanabb helyzetekben is képes elsütni egy remek poént a videónaplójában. Hurráoptimizmusa irigylésre méltó, és már-már azt hihetnénk, hogy nem is történhet vele igazán semmi rossz, amíg fel nem robban a nagy munkával összehozott krumpliföldje.

A humor mellett a másik igazán élvezetes szál az, ahogyan Mark a kémiát, a fizikát és a biológiát beveti az életben maradáshoz. Minden amit tesz, hihetőnek tűnik, és a víz készítésének módját is úgy magyarázza el, ahogyan azt álmaink kémiatanárától várnánk. Külön piros pont jár a soundtrackért. A film visszatérő poénja, hogy Lewis kapitány rajong a ’70-es évek disco zenéjéért, és csak ilyen számokat tud Mark a Marson hallgatni, amiket egyébként rühell. Amikor a marsjáróban a fűtést egy veszélyes, bomló anyag segítségével oldja meg, akkor például a Hot Stuff bömböl, de a végefőcím alatt felcsendülő szám is csillagos ötös választás. A látványra sem lehet panasz, a Korda Filmstúdió és többek között a számtalan magyar filmes szakember remek munkát végzett. Illetve ne feledkezzünk meg a „Pekingben” elsuhanó csepeli HÉV cameójáról sem.

Matt Damon már a nevetségesen túlbonyolított Csillagok között meglepetés szereplőjeként is ellopta a showt színészkollégái elől. Abban a filmben is egy emberi életre alkalmatlan bolygón ragadt asztronautát alakított, aki ha nem is a legszebb módon, de a túléléséért küzdött, és a legemberibb szereplője volt az egész történetnek. Most viszont sokkal könnyebb vele azonosulni, hiszen egy vicces, találékony, életigenlő karakter, és Damon lubickol ebben a szerepben. A mellékszerepekben olyan nevek asszisztálnak, mint Jessica Chastain, Michael Peña, Kristen Wiig, Jeff Daniels, Sean Bean, Kate Mara, Chiwetel Ejiofor, de Damon mellett a legjobb alakítást Donald Glover teszi le az asztalra a Werckmeister harmóniákat megidéző jelentben.

Apró hibái azért vannak a filmnek. Ilyen például az, hogy nem sikerült érzékeltetni azt az idegtépő várakozást, amit Marknak át kellett élnie kommunikáció közben, mire eljutott hozzá egy-egy válasz a Földről. A legbosszantóbb viszont a hollywoodi befejezés. Oké, én az az ember vagyok, aki Sandra Bullockot is kint hagyta volna az űrben a Gravitációban, de itt a kevesebb határozottan jobb lett volna, és én nem mutattam volna meg, hogy mi történt azután, hogy egy fej és asztronauta sisak összekoccan az egyik utolsó jelenetben.

Mindent egybevéve azonban Ridley Scott rég készített ilyen jó filmet, ami hiába szól egy túlélésért küzdő emberről, mi mégis szinte végig nevetjük az egészet. Remélem Jimmy Kimmel sem viccelődik többet Matt Damonon. Ezek után én biztos nem merném.