MENÜ
  • Filmkritika: Kicsinyítés

    Ha összezsugorítanak, akkor a problémáid is kisebbek lesznek?

    Norvég tudósok a túlnépesedés és a környezetszennyezés okozta problémák csökkentése érdekében feltalálják annak a módját, hogy lekicsinyítsék az emberi testet. Paul (Matt Damon) és Audrey (Kristen Wiig) átlagos amerikai házaspár, akik új házat szeretnének venni, de a hitelkérelmüket elutasítják. Mikor rádöbbennek arra, hogy az egyre elterjedtebbé váló apró kolóniákban minden egyes dollárjuk az ezerszeresét éri, úgy döntenek, hogy alávetik magukat a visszafordíthatatlan beavatkozásnak, hogy a jövőben gondtalanul éljenek az új, fényűző leisurelandi otthonukban.

    Nem is tudom mikor vezetett úgy félre egy előzetes, mint a Kicsinyítés esetében. A trailer alapján azt gondolnánk, hogy egy vígjátékot fogunk kapni, ahol a főhős lekicsinyíti magát, rácsodálkozik arra, hogy milyen is a világ, ha tizenkét centiről szemléljük, és valószínűleg a méretéből fakadóan izgalmas kalandokba is keveredik. Persze egy ilyen film nem vallana Alexander Payne-re, így talán nem is kellett volna azon annyira meglepődnöm, hogy a játékidő második fele már valami egészen másról szól. Az alapötlet kiváló és rendkívül izgalmas, és az a felvetés is teljesen életszerű, hogy a világ különböző pontjain miért döntenek az emberek a kicsinyítés mellett: Norvégiában a környezet védelme a cél, a tengerentúlon így válik elérhetővé egy munkától mentes gondtalan élet az átlagos polgárok számára, Mexikóban hasonló céllal vetik alá magukat az emberek egy amatőrebb beavatkozásnak, míg Afrikában és Ázsiában a politikai ellenfeleiket zsugorítják össze egyes kormányok.

    Rendkívül érdekes a film első fele, ahogy Paulon és Audrey-n keresztül előttünk is feltárul ez a világ, és legalább annyira izgulunk a hőseinkért, mint amennyire ők aggódnak egymásért a visszafordíthatatlan folyamat előtt. Payne a legapróbb részletekre is gondol a beavatkozással kapcsolatban, és a tökéletesen megkoreografált jelenetsor lélegzetelállító. Amikor azonban Paul magához tér, Payne egy hatalmas és váratlan gyomrost visz be a nézőknek, ami a film legjobb húzása, és innentől kezdve teljesen más irányba indul el a történet: a várva várt luxus elérhetetlenné válik, és a gondtalan élet helyett búskomor hétköznapokkal kell Paulnak szembenéznie. Payne arra is rávilágít, hogy hiába ér valakinek a vagyona a kicsinyítés után sokkal többet, az életszínvonalbeli különbségek ebben az új közegben sem tűnnek el. Bár nem ad rá magyarázatot (talán Mexikóban ugyanúgy kisemmizik a jobb életre vágyó embereket a kicsinyítés előtt, mint a menekülteket az embercsempészek), de ennek az álomvilágnak is van egy kevésbé napos oldala, és a miniatűr favellák feltárulása szintén elementáris erejű.

    Innentől kezdve azonban rossz irányba halad a történet, és Payne rengeteg mindenbe kap bele. Olyan izgalmas témákat vet fel, mint a miniatűr emberek negatív hatása a gazdaságra, vagy az illegális bevándorlás egy teljesen új és sokkal nehezebben észrevehető formája, de ezeket éppen csak feldobja, és sajnos nem is foglalkozik velük tovább. Van, ami szóba sem kerül, például egészen érthetetlen módon fel sem merül az, hogy ezek a kolóniák mennyivel kiszolgáltatottabbak a természet erőinek és az állatoknak, vagy az, hogy kinek éri meg bármilyen apró használati tárgyat is előállítani, ha az azokért kapott összeg a „normál” világban semmit sem ér. Helyette a főhősök egy érthetetlen indokkal Norvégia felé veszik az irányt (miért Paul szomszédjának kell Amerikából leszállítania néhány üveg Absolut vodkát a fjordokba, mikor ezt a márkát a szomszédos Svédországban gyártják?), és miközben Paul megpróbál önmagára találni, az emberiség elkerülhetetlen pusztulása kerül előtérbe, amit a flúgos norvég kolóniában nehéz komolyan venni, főleg úgy, hogy az továbbra is csak egy távoli eseménynek tűnik.

    Hiába ez Payne eddigi legdrágább filmje, azoknál a jeleneteknél, ahol a kicsinyített emberek a normál magasságú társaik között jelennek meg, a vizuális trükkök messze nem tűnnek tökéletesnek, és élesen elüt egymástól a két világ. Matt Damon a beállós jelenetét leszámítva nem tud túl emlékezetes lenni, talán okosabb lett volna egy még nála is átlagosabb és szomorkásabb arcú színészt, például Steve Carellt felkérni erre a szerepre. Kristen Wiig már sokkal jobban oldja meg a rábízott feladatot, de aki igazán élvezi és kihasználja a szerepe adta lehetőségeket, az Paul seftelő és az életet élvező szerb szomszédjaként Christoph Waltz. Hong Chaunak ugyan megvan az esélye az Oscar-jelölés bezsebelésére, de sajnos a teljesítménye szinte élvezhetetlenné válik a sztereotip magyar szinkron miatt, amiből talán csak az „occó” és a „kicit cípősz” maradt ki.

    Alexander Payne egy remek alapötlettel állt elő, amit kiválóan vezetett fel a film első felében. A másodikban viszont már túl sokat akart markolni, és rossz irányba lavírozott. Kár érte, mert ebből sokkal több mindent is ki lehetett volna hozni.

    Nyereményjáték

    Bulvár

    A Plázson még tart a nyár

    Bulvár
    Sze. 2., szerda

    Lupa Duma – Costes vacsorával

    Bulvár
    aug. 10., hétfő

    Televízió

    A Jonas Brothers tagja lett a Voice új mestere

    Televízió
    okt. 8., kedd

    Gyermeket vár a Pretty Little Liars sztárja

    Televízió
    jún. 29., szombat

    Új sorozatban a Tizenhárom okom volt sztárja

    Televízió
    Sze. 13., csütörtök

    Ajánló

    Új világsztárt jelentett be az EFOTT

    STRAND Fesztivál: műsorváltozás!

    A Petőfi Zenei Díjjal indul a fesztiválszezon