MENÜ
  • Filmkritika: Én, Daniel Blake

    Lázadás az emberi méltóságért a bürokráciával szemben.

    Daniel Blake (Dave Johns) egy szívrohamot követően orvosai utasítására egy darabig nem dolgozhat, ezért szociális segélyért folyamodik. Az állami döntéshozó egy tesztsorra adott válaszok alapján úgy ítéli meg, hogy Daniel munkaképes, így nem jogosult a juttatásra. Így Daniel álláskeresési támogatást igényel, aminek feltételeként aktívan kell munkát keresnie, különben több hétre befagyasztják az utalást. A munkaügyi központban ismerkedik meg a hasonló cipőben járó Katie-vel (Hayley Squires), aki két kisgyerekével költözött Newcastle-be. Daniel minden tőle telhetőt megtesz, hogy segítsen nekik, miközben a saját harcát is meg kell vívnia a bürokratikus rendszerrel.

    en-daniel-blake_10

    Ken Loach a kissé gyengébben sikerült Tiltott táncokat követően szerencsére mégsem vonult vissza a filmkészítéstől, és ennek köszönhetően idén csatlakozott a két Arany Pálmával rendelkező rendezők elit társaságához. Loach ismét napjainkba kalauzol, és ezúttal sem marad el a szociálisan érzékeny téma és a társadalomkritikus hangnem. Legújabb filmjében azt mutatja meg döbbenetes erővel, hogy hogyan veti ki magából és őrli fel a szociális támogatási rendszer a társadalom egyes tagjait. Főhősünk ráadásul világ életében rendesen dolgozott, és most is ezt tenné, ha az orvosa nem tiltaná el ettől. Így kerül be egy könyörtelen mókuskerékbe, amelynek arctalan döntéshozói úgy ítélik meg, hogy ő igenis munkaképes. Ha pénzt akar kapni, akkor önéletrajzot kell írnia, és aktívan kell állást keresnie, amiről bizonyítékokkal kell szolgálnia. Az idős férfi, aki még soha életében nem használt számítógépet, csak online adhatja be a fellebbezését a korábbi döntés ellen, és a munkaügyi központ munkatársa magától értetődőnek veszi, hogy Danielnek van olyan okostelefonja, amivel képeket készíthet arról, hogy hogyan is osztogatta az életrajzát.

    en-daniel-blake_08

    Folyamatosan ökölbe szorul a kezünk, ahogyan azt látjuk, hogy a rugalmatlan és embertelen rendszer munkatársai folyamatosan akadályokat görgetnek főhősünk elé. Aki közülük a szabályokat áthágva megpróbál segíteni, az azonnal egy elbeszélgetésre számíthat a főnökétől. Mégis van valami biztató abban, hogy velük ellentétben rengeteg segítőkész átlagember akad a filmben. Amikor Danielnek segítségre van szüksége a számítógép használata során, akkor bárkit is kér meg, készséggel áll a rendelkezésére. A szupermarket vezetője is szemet huny néhány kifizetetlen tisztasági szer felett, illetve az egyik munkaügyi dolgozó,és az ételosztáson segédkezők is minden tőlük telhetőt megtesznek. A legfontosabb azonban Katie és Daniel véd- és dacszövetsége, amivel kölcsönösen segítik és támogatják egymást. A kettejük közötti különbség azonban az, hogy Daniellel ellentétben Katie-nek nemcsak magára kell gondolnia, így míg Daniel végig görcsösen ragaszkodik a méltóságához, addig Katie-nél eljön az a pont, ahol a gyerekei érdekében már hajlandó elveszíteni azt.

    en-daniel-blake_01

    Katie gyakorlatilag koplal, mindent a gyerekeinek ad, illetve amikor Daniel is náluk vacsorázik, akkor a harmadik tányért elé helyezi, hogy meghálálja a segítségét. Ebből következik a film legmegrázóbb jelenete: Katie az ételosztáson annyira éhes, hogy a segélyként kapott konzervet a sarokba fordulva azonnal feltépi, majd a tartalmának egy részét a markába önti és megeszi, miközben a konzerv leve az ujjai közül a padlóra folyik. Ilyen jelenetet leginkább egy apokaliptikus filmtől várnánk, ahol a főhős hosszú idő után végre élelemre bukkan, és nem egy olyan alkotástól, ami napjainkban játszódik, ráadásul egy jólétinek tartott, nyugati társadalomban. A drámai szituációkat azonban Loach folyamatosan ellenpontozza finom humorral, ami egyrészt megidézi a remekül sikerült Szesztolvajok hangulatát, másrészt a főhős legyőzhetetlenségének látszatát is erősíti. A befejezés ugyan talán nem a legelegánsabb, az én lelkemhez egy másik opció sokkal közelebb állt volna, de kétség kívül így is nagyon erős hatást ér el. Egy sors történetét lezárja, de így is lesz még kiért aggódnunk a moziból kitámolyogva.

    Ha Ken Loach ezúttal tényleg búcsút int a rendezésnek, akkor ennél hatásosabban és lehengerlőbben aligha köszönhetett volna el a közönségétől.

    Ajánló

    A hír, amit sosem akartunk volna megkapni

    Anyák napjára készül a STRAND Fesztivál

    Négy fal a nagyvilág