MENÜ
  • Filmkritika: Bocsáss meg, kedvesem!

    Egy párizsi románc az AIDS-korszak idején.

    Jacques (Pierre Deladonchamps) egyik művét színpadra viszik Rennes-ben, ahol megismerkedik egy nála jóval fiatalabb egyetemistával, Arthurral (Vincent Lacoste). A két férfi között viszony szövődik, amikor azonban Arthur Párizsba utazik, a HIV-fertőzött Jacques nem akar vele találkozni, mert egy megrázó személyes élmény után nem szeretné kitenni a szexualitását éppen csak felfedező fiút annak, ami mellette várna rá betegsége előrehaladtával.

    Christophe Honoré cannes-i versenyprogramba beválogatott műve egy rendkívül személyes film ígéretével kecsegtetett, hiszen a homoszexualitását nyíltan felvállaló francia rendező maga is Rennes-ben volt egyetemista a ’90-es évek elején, mielőtt Párizsba költözött volna. Ez érződik is a filmnek a hangulatán, és azon, ahogy a korszakot sikerül megjelenítenie. Megmelengetik a filmrajongók szívét a Zongoralecke poszterei a moziban, ahova Jacques betér, vagy azoknak a plakátoknak a látványa, amik Isabelle Huppert főszereplésével reklámoznak egy színdarabot. A társkereső weboldalak és applikációk kora előtt járunk, amikor a melegek többek között elhagyatott parkokban, parkolókban, folyóparton ismerkedtek egymással, és a film egyik leghangulatosabb (bár elég furcsán befejezett) jelenete is az, ahol Arthur este cruisingol, vagy amikor Jacques hosszasan vár Arthurra mobiltelefon hiányában a színháznál, amikor azonban a fiú végre felbukkan, kénytelen hosszasan követni Jacques-ot, aki nem tudja lerázni az egyik sokáig bent maradó színésznőt.

    Egyúttal ez az az időszak is, amit még mindig beárnyékol az AIDS. A kezdeti sokk és az ismeretlen vírustól való félelem után már megjelentek az első gyógyszerek és Arthur is tudatosan óvszert használ, amikor lefekszik egy másik fiatal fiúval. Azoknak azonban, akik már korábban megfertőződtek a kórral, szembe kell nézniük a leépüléssel és a halállal. Honoré igyekszik ezekből az emberi tragédiákból is megmutatni valamit, amikor Jacques exe betegsége utolsó stádiumában arra kéri egykori partnerét, hogy költözhessen be hozzá egy időre. Jacques eleinte ódzkodik ettől a gondolattól, hiszen tudja, hogy így azzal az állapottal kell szembenéznie, ami hamarosan rá is vár. Más jelenetekben viszont túl lazán kezelik a betegséget, mint ahol a rennes-i színház egyik színésznője azzal viccelődik, hogy Jacques jutott az eszébe, amikor mindenki lekezelően bánt vele, amikor hepatitist diagnosztizáltak nála.

    Honoré mindenbe belekap egy kicsit, így bár van egy-két hangulatos és erős jelenete a filmnek, de legtöbbször inkább csak súlytalan és nem képes igazán lekötni a nézőket. Jacques-kal nem egyszerű azonosulni, annak ellenére, hogy egy érdekes figura, akinek több oldalát is megismerhetjük: látjuk őt szerető, barát, ex és apa szerepében is. Ráadásul Pierre Deladonchamps is bizonyította már az Idegen a tónál esetében, hogy képes egy hasonló szerepben érdekfeszítő alakításra. Arthur sokkal inkább kedvelhető, és rengeteg potenciál rejlik abban, hogy egy heteroszexuális kapcsolatból kilépve elkezdi felfedezni önmagát és megélni a vágyait. Érződik, hogy valószínűleg Honoré önmagáról mintázta a fiatal fiú karakterét, ennek fényében pedig szinte érhetetlen, hogy miért nem szentelt több játékidőt neki. A zárás viszont nagyon szépre sikerült, és Honoré kiváló arányérzékkel, a megfelelő időpontban hagyja magára hőseit, elkerülve, hogy túl érzelgős legyen a befejezés. A telefonfülke mellett kitartóan üldögélő Arthur képe valahol sokkal szívszorítóbb, mintha Jacques halálos ágya mellett virrasztana a kezét szorítva.

    A Bocsáss meg, kedvesem! hiába zárul remekül, az addig vezető út sajnos nem túl érdekfeszítő. Ami azért hagy maga után különösen nagy hiányérzetet, mert Honoré több olyan rendkívül érdekes témát is érint, amiről személyes tapasztalattokkal rendelkezik, és sokkal mélyebben is beszélhetett volna róluk.

    Ajánló

    Így ért véget a Campus Fesztivál

    Így ünnepelte a Road zenekar a 15. születésnapjukat

    Ezért tűnt el Sub Bass Monster – Interjú