MENÜ
  • Filmkritika: Az Aranypinty

    Egy bestseller várva várt filmes adaptációja.

    A tizenhárom éves Theo Decker (Oakes Fegley) édesanyjával látogatja meg a Metropolitan Múzeumot, melyet bombatámadás ér. Theo elveszíti az édesanyát, de a romok közül kiemelve magához veszi a 17. századi németalföldi mester, Carel Fabritius Az Aranypinty című festményét. Az egyik osztálytársának a családja veszi magához, ahol az édesanya, Mrs. Barbour (Nicole Kidman) hamar megkedveli a félárvát. Theo apja (Luke Wilson) azonban hamarosan felbukkan, és a barátnőjével, Xandrával (Sarah Paulson) Las Vegas egy kihalt lakónegyedébe viszik a fiút. Itt barátkozik össze Borisszal (Finn Wolfhard), akit arra kér, hogy szökjön meg vele New Yorkba, ahol egy restaurátor, Hobie (Jeffrey Wright) veszi a szárnyai alá. Theo felnőttként (Ansel Elgort) régiségekkel kereskedik, és az egyik ügyfele azt állítja, hogy tudja mit tett Theo a múzeumban évekkel ezelőtt a felbecsülhetetlen értékű műalkotással.

    Donna Tartt regénye harminc hétig vezette The New York Times best seller listáját, az adaptációt pedig a Brooklyn rendezőjére bízták és egy rakás remek színészt szerződtetek le hozzá. Minden adott volt a sikerhez, és ennek fényében meglepő, hogy mekkorát bukott Az Aranypinty a pénztáraknál. A film folyamatosan előre és hátra ugrál az időben, miközben újabb és újabb részletre derül fény egy fordulatos és szépen összeszőtt cselekményben, aminek teljes kibontására mégsem volt elegendő két és fél óra sem. Különösen a gyerekkori szál működik, azon belül is a Las Vegas-i rész, amiben két félárva, elhanyagolt kiskamasz barátsága szövődik egyre szorosabbra. Ez leginkább a színészeknek köszönhető: Oakes Fegley ígéretes tehetségnek tűnik, Finn Wolfhard orosz akcentussal remekel, míg Sarah Paulson egy tőle rendkívül szokatlan szerepben, szolis, műkörmös, real housewife-ként parádézik Xandraként, x-szel.

    Az időbeli ugrásoknak köszönhetően rengetegszer vetődik fel az az érdekes kérdés, hogy múltbeli események milyen hatással lehetnek a jelenre, és mennyire nyomják rá a bélyegüket ezek a főhősök cselekedeteire évekkel később is. Ezek többsége mégis kiaknázatlan marad, a film végén bedobott bűnügyi szál pedig már bántóan összecsapottra sikerült. Fiatal kollégáikkal ellentétben sem Ansel Elgort, sem Aneurin Barnard nem képesek igazán izgalmassá tenni a felnőtt karaktereket, egyedül Nicole Kidman az, aki nemcsak kisujjból rázza ki a New York-i felső tízezer állandóan eleganciát sugárzó matriarcháját, de még akkor is megolvasztja a szívünket elmaszkírozva, amikor évek elteltével újra találkozik Theóval.

    Amikre viszont egy szavunk sem lehet, azok a parádés díszletek: a Barbour család kifinomult berendezésű lakása, a homokkal belepett Las Vegas-i lakópark kietlensége, vagy éppen Hobie régiségboltjának antik bútorai. Ezek a helyszínek az operatőr legenda, Roger Deakins kamerája előtt válnak olyan szemet gyönyörködtetővé, mint Carel Fabritius festménye.

    Az Aranypinty így egy igazán míves és vizuálisan parádés film, a történetében azonban rengeteg kiaknázatlan lehetőség és összecsapott rész akad, ami olyan hiányérzetet kelt, mint bármelyik neves múzeum, amiben lehetetlen két és fél óra alatt minden műalkotást megcsodálni.

    Ajánló

    Már készülhetünk a 2020-as Szabadság Szigetére

    Terry Crews véleménye a dezodorreklámokról

    Ilyen volt a 2019-es MTV EMA vörösszőnyege