MENÜ
  • Filmkritika: A nyomorultak

    Victor Hugo klasszikusa számtalan feldolgozást élt már meg animációs sorozattól kezdve tévéfilmen át mozifilmes adaptációkig. Tom Hooper ezúttal a nagysikerű musicalváltozatot vitte filmvászonra.

    A 19. századi Franciaországban Jean Valjeant (Hugh Jackman) kenyérlopás miatt börtönbüntetésre ítélik. Hiába tölti le a rá kiszabott éveket, múltja miatt sehol sem kap állást. Így elhatározza, hogy új néven kezd új életet. A törvény rendületlen őre, Javert (Russel Crowe) viszont folyamatosan a nyomában van, és nem nyugszik, amíg Jean Valjeant újra rács mögé nem juttatja. Valjean időközben magához veszi egykori alkalmazottja, Fantine (Anne Hathaway) lányát, Cosettet (Amanda Seyfried), aki a forradalom szelével átjárt Párizsban esik szerelembe.

    A király beszédéért Oscarral jutalmazott Tom Hooper nem sokat pihent, és elég nagy fába vágta a fejszéjét. Grandiózus művet hozott létre, de az arányokat egy kissé elvétette. Hiába két és fél órás a film, és hiába ugrunk benne éveket, sok szereplőt alig ismerünk meg, a Cosette és Marius között kibontakozó szimpátia pedig egyik percről a másikra válik örök szerelemmé. Nyilván ennél hosszabb ideig tartó éneklést már senki sem tudott volna elviselni egy részben, de a végeredmény így egy kissé túlzsúfolt lett.

    Hooper legjobb újítása a musicalfilmek terén, hogy a színészek nem előre énekelték fel stúdióban a dalokat, és felvételkor csak eltátogták őket, hanem ott a helyszínen, felvétel közben rögzítették az összes betétdalt. Ettől sokkal életszerűbbé, és intimebbé válik a musical. Főleg, hogy Hooper közben az érzelmekre kíváncsi, így legtöbbször nem nagytotálokat mutat, hanem ráközelít a szereplők arcára éneklés közben.

    Ami miatt jó dolog egy ilyen volumenű musicalt filmre vinni, az az, hogy olyan látványvilágot lehet hozzá teremteni, ami egy színházban elképzelhetetlen. Ezzel pedig sokszor nem élt Hooper. A számítógépes animációk számtalanszor élesen elütnek a megépített díszletektől, a film elején a hajó pedig olyan a tengeren, mintha egy kis makett lenne. Másrészt olyan apró részletekkel, mint a körmök alá ragadt mocsok, vagy a csatornarendszerben való menekülés, sokkal életszerűbben, kézzelfoghatóbban idézi meg a kor igazi képét és hangulatát, mint az bármilyen színházban lehetséges lenne.

    A teátrális haldoklások viszont a moziban rendkívül idegennek, sokszor komikusnak hatnak, itt okosabb lett volna visszafogni a színészeket. Nyilván már az sem túl életszerű, hogy valaki egy lőtt sebbel a hasában még elénekel egy áriát, mielőtt örökre lecsukja a szemét. Ez a színházban működik, de filmen egyáltalán nem. A forradalmár fiúkon kívül egyszerűen senki nem tud rendesen meghalni. Pedig ez sem lehetetlen, nézzük csak meg Nicole Kidmant a Moulin Rouge!-ban. Az a haláleset, ami a színpadról egyenesen a vászonra kívánkozik néhány filmes trükkért, végül úgy néz ki, mintha egy rongybaba zuhanna a mélybe, és nevetségesen ér „földet”.

    A színészek előtt mindenesetre le a kalappal. Nem lehetett egyszerű élőben elénekelniük ilyen nehéz dalokat. Hugh Jackman tisztesen helyt áll a főszerepben, ő akkor a legmegrázóbb, amikor jelentős súlyvesztés és három napos folyadékmegvonás után rabként jelenik meg a kamera előtt. Anne Hathawayre várt a nagy feladat, hogy elénekelje a legismertebb dalát a darabnak. A sok hányattatás után megtörten, levágott hajjal, ő is jelentős fogyás után adja elő az ikonikus dalt. A libabőr megvan, de a katarzis talán egy kicsit kisebb a vártnál. Russel Crowe végig hihetetlenül unszimpatikus, ami a karakterében is benne van, de mégis tőle valahogy még rosszabb, amikor Javert felbukkan a színen. Meglepő módon a legjobb énektudást Amanda Seyfried mutatja be, aki ezzel kompenzálja azt, hogy a prózai részben kevesebb szerep jut neki a kelleténél.

    A legszerethetőbb karakterré talán Éponine válik. Samantha Barks a színpadon már életre keltette őt, így nem lehetett nehéz dolga. Bár ebben a szerepben izgalmasabb lett volna olyan színésznőket látni, mint Lea Michele, vagy Hayden Panettiere, akik vele szemben alulmaradtak a meghallgatáson. Eddie Redmayne az a színész, akinél megértjük, hogy miért szeret bele első látásra Cosette, viszont az első éneklésénél sokszor vörösödik el az arca a magasabb hangoknál. A legjobb alakításokat a forradalmárokként felejthetetlen Aaron Tveit, és a rendkívül fiatal Daniel Huttlestone nyújták a Thénardier házaspár után. A showt ugyanis Sacha Baron Cohen és Helena Bonham Carter nyúlják le a többiek elől. Ők azok, akik a rengeteg szenvedés közepette megnevettetnek minket, és erre nagyon is szükségünk van.

    A nyomorultak egyáltalán nem rossz film, de túl monumentálisra sikerült, és a két és félórányi nyomor bizony megviseli a nézőket. Ha választani kellene, akkor inkább nézném meg tizedszerre a Chicagót, mint egy éven belül másodszorra A nyomorultakat.

    Nyereményjáték

    Bulvár

    A Plázson még tart a nyár

    Bulvár
    Sze. 2., szerda

    Lupa Duma – Costes vacsorával

    Bulvár
    aug. 10., hétfő

    Televízió

    A Jonas Brothers tagja lett a Voice új mestere

    Televízió
    okt. 8., kedd

    Gyermeket vár a Pretty Little Liars sztárja

    Televízió
    jún. 29., szombat

    Új sorozatban a Tizenhárom okom volt sztárja

    Televízió
    Sze. 13., csütörtök

    Ajánló

    Új világsztárt jelentett be az EFOTT

    STRAND Fesztivál: műsorváltozás!

    A Petőfi Zenei Díjjal indul a fesztiválszezon