MENÜ
  • Filmkritika: A nagy dobás

    Így kell (tragi)komédiát csinálni a 2008-as gazdasági válságból.

    A különc zseni (Michael Burry) évekkel a 2008-as válság kirobbanása előtt felismeri, hogy valójában mennyire ingatag is a sziklaszilárdnak tűnő ingatlanpiac. A befektetői pénzével az összeomlásra fogad, ami miatt szinte mindenki bolondnak nézi őt. Kivéve Mark Baumot (Steve Carell) és csapatát, akik saját maguk járnak utána, hogy valóban egy hamarosan kidurranó buborékká vált-e a lakáshitelpiac; két zöldfülű garázsbrókert, Charlie-t (John Magaro) és Jimmyt (Finn Wittrock), akik a visszavonult kereskedőtől, Ben Rickerttől (Brad Pitt) kérnek tanácsot; és a Deutsche Bank egyik alkalmazottját, Jared Vennettet (Ryan Gosling).

    Ha valaki a válság kirobbanásáról forgat filmet, akkor első körben a dokumentumfilm és a dráma műfajában gondolkozhat, és valószínűleg csak utoljára merül fel benne annak a lehetősége, hogy ezt egy vígjáték keretein belül tálalja. A Will Ferrell komédiákon edződött Adam McKay mégis ezt az utat választotta, és igaza van: hiába tette tönkre milliók életét a válság, iszonyú vicces tud lenni az, ahogyan azoknak a szemét próbálják felnyitni, akik a következményekre nem gondolva, egyre hülyébb lépéseket tettek saját maguk érdekében. Antihősökkel állunk szemben, akik mások kárából húznak hasznot, mégis nekik drukkolunk. Aztán Brad Pitt kirohanása eszünkbe juttatja, hogy mivel is járt az, hogy nekik lett igazuk.

    A pénzügyi szektorban dolgozókat szinte mind kapzsi, nemtörődöm, nagyképű pöcsöknek állítják be, akiken nyugodt szívvel lehet röhögni annak tudatában, hogy végül ők fognak pofára esni. Ott van például a két kérkedő jelzálog bróker Max Greenfield és Billy Magnussen alakításában, akik a perifériára szorult embereket használják ki, hogy magas bónuszokat zsebeljenek be. Greenfield karakterének üzleti köre sztriptíztáncosnőkből tevődik össze. A film legzseniálisabb jelenete, amikor Baumot egy privát show közben faggatja ki az egyik lányt az üzleti ügyeiről. Ezen a lányon, aki annak ellenére rendelkezik több ingatlannal, hogy a rúdtánc az egyetlen bevételi forrása, még lehet nevetni, hiszen felelőtlen, a kisgyerekes családapán, aki rendszeresen fizet a nem törlesztő főbérlőjének, már kevésbé. És ettől egy kicsit ellentmondásossá válik a film: amikor be akarja mutatni a valódi drámát, akkor inkább csak a felszínt kapargatja és ki is zökkenti a nézőt.

    A film mindeközben hihetetlen dinamikával rendelkezik, és egy percre sem veszítjük el a fonalat annak ellenére, hogy párhuzamosan futó szálakon pörögnek az események, különböző képek villannak fel teljesen váratlanul, a szereplők kiszólnak a nézőkhöz és banki szakzsargonokkal dobálóznak. Az utóbbiaktól nem kell félni, McKay többek között a habfürdőzve pezsgőt szürcsölgető Margot Robbie, vagy a szerencsejátékot játszó Selena Gomez segítségével magyarázza el az átlag nézőnek a film megértéséhez elengedhetetlen kifejezéseket. Azért az sajnálom, hogy a Jay Z-vel tervezett jelenet végül nem jött össze az „a hard knock life” kikacsintással. A szereplőgárda egyébként bitang erős: Hollywood nagymenői idétlenebbnél idétlenebb frizurákban sziporkáznak. Különösen igaz ez Christian Bale-re, akinek még üvegszemre sem volt szüksége, és ettől csak még hátborzongatóbbá válik a különc karaktere; valamint Steve Carellre, aki ismét bebizonyította, hogy mennyire jól állnak neki a komolyabb szerepek. Ezt ebben az esetben egy kicsit túl is tolták: a testvére halálának feldolgozását boncolgató részek teljesen feleslegesek, de a sztriptíztáncosnővel és az ázsiai nagymenővel folytatott beszélgetései például parádésak.

    A nagy dobás komoly tényezővé lépett elő az Oscar-versenyben azzal, hogy elnyerte az Amerikai Producerek Céhének a díját. Okozhat még akkora meglepetést, mint egy hitelszerződés apró betűs része.

    Ajánló

    Indul a 7. MOL Nagyon Balaton

    Megvalósult amerikai álomról mesélt Los Angelesben a magyar színésznő

    Így sminkel egy tini srác