MENÜ
  • Filmkritika: A legsötétebb óra

    Gary Oldman bejelentkezett az Oscarért.

    1945. május 10-én a lemondásra kényszerülő Neville Chamberlaint (Ronald Pickup) Winston Churchill (Gary Oldman) váltja az Egyesült Királyság miniszterelnöki székében. Churchill nincs könnyű helyzetben: miközben Hitler lerohanta Belgiumot és a náci seregek már a francia partoknál fenyegetik a Dunkirkben rekedt brit szárazföldi sereg jelentős részét, a béketárgyalásokról hallani sem akaró Churchill ellen a háborús kabinetjének tagjai is áskálódnak.

    A legsötétebb óra Churchill miniszterelnökségének első heteibe nyújt bepillantást, amikor a legendás politikus megszilárdította hatalmát, és nemcsak politikustársainak és a népének, de saját magának is bebizonyította, hogy ő a megfelelő személy arra, hogy egy vészterhes időben irányítsa az Egyesült Királyságot. Nagyon érdekes, hogy a cselekmény ugyan csak egy rövid időszakot ölel fel, a két órás játékidő mégis egy szempillantás alatt repül el, és annyira belemerülünk ebbe a világba, hogy szívesen követnénk még figyelemmel Churchill első miniszterelnökségét. Joe Wright remek érzékkel ábrázolja a Kártyavár bő fél évszázaddal ezelőtti, brit, így kicsit konzervatívabb verziójának hatalmi játszmáit, és közben betekintést nyújt Churchill magánéletébe is. A határozott politikusnak egy emberibb oldala tárul fel előttünk: kétségek gyötrik, néha elbizonytalanodik önmagában és döntései helyességében, a Roosevelttel folytatott telefonbeszélgetés közben pedig behódol és egészen esendővé válik.

    A film egyik legjobb jelenete, amikor Churchill életében először felszáll a londoni metróra, hogy kikérje az átlagemberek véleményét a megadás lehetőségéről. A legendás államférfi emberközelivé válik, miközben a film megcsillogtatja az egyik erősségét, a humorát, amivel megfelelő mértékben tudja oldani a pátoszt. A giccset mégsem sikerül minden esetben elkerülni, ami leginkább a fronton játszódó részekre jellemző, és megvannak a filmnek azért a maga hibái is. A hosszú játékidő és a rövid történelmi időszak ellenére sem jut mindenre idő, például megalapozatlan marad az, hogy VI. György miért is pártolt át Churchill oldalára, de az is rejtély, hogy miért kellett Elizabeth Laytonra, Churchill titkárnőjére ennyi figyelmet fordítani. A legfájóbb viszont talán az, hogy hiányzik az a fajta kreativitás, ami Wright Anna Karenináját jellemezte. Csak néha csillan meg valami Wright ötletességéből, például amikor Churchill az autója ablakából kitekintve az utcán a gyerekeket Hitler maszkban látja. Ilyen pillanatokból sokkal több is elfért volna a filmben, hogy ne csak egy szimplán tisztességes, régi vágású történelmi portré elevenedjen meg előttünk.

    Ami azonban ennek a filmnek a mozgatórugója, az Gary Oldman alakítása. Kazuhiro Tsuji garantáltan leendő Oscar-díjas maszkmester munkája mögött Oldman szinte egy pillanatra sem jelenik meg, és teljesen átlényegül egy másik személlyé. Eddig egyike volt azoknak a színészeknek, aki a nem hiszed el, hogy még nincs Oscarjuk összesítések állandó szereplője volt. Az Akadémia ezúttal nem ignorálhatja őt, és minden megvan ebben az alakításban, amivel a kedvükben járhat. Daniel Day-Lewisnak egy hasonló kaliberű szereppel összejött a győzelem, és Oldman esélyeit jelentősen növeli, hogy A legsötétebb óra sokkal jobb film a Lincolnál. A szereplőgárdából feltétlenül ki kell még emelni a továbbra is gyönyörű Kristin Scott Thomast, akinek köszönhetően megkapó eleganciával és rengeteg szeretettel jelenik meg előttünk Churchill egyik legfőbb bizalmasa és támogatója, a felesége.

    A legsötétebb óra egy igazán magával ragadó, lebilincselő történelmi tabló Gary Oldman emlékezetes alakításával, amiből talán csak egy kis kreativitást lehet hiányolni Joe Wrighttól.

    Ajánló

    Így lett teljes a Telekom VOLT Fesztivál nemzetközi programja

    Harminc új nevet jelentette be a Sziget

    Eltemették Andy Vajnát – Gönczi Gábor emlékezett meg róla