MENÜ
  • Filmkritika: A ház, amit Jack épített

    Össze lehet kapcsolni a gyilkolást a művészettel?

    Jack (Matt Dillon) mérnökként dolgozik, de építészi ambíciókat dédelget. Miközben a tökéletes alapanyagot keresi, hogy felépítse álmai otthonát, a hűtőkamrájában folyamatosan gyűlnek azoknak az ártatlan embereknek a holttestei, akiket mindenféle előzmény és következmény gyilkol meg.

    Lars von Trier a Melankólia sajtótájékoztatóján tett kijelentései miatt hét éves eltiltás után mutathatott be újra filmet Cannes-ban, igaz ezúttal csak versenyen kívül. A dán rendezőzseni természetesen meghálálta a szervezők bizalmát, és az eddigi legvéresebb filmjét készítette el. A premierről száznál is több néző vonult ki felháborodva, akik viszont bent maradtak, azok hat perces tapssal jutalmazták von Triert. Valóban nem egyszerű végignézni, ahogy Jack nőket gyilkol le hidegvérrel, megcsonkít egy kiskacsát, vagy épp egy kisgyerek fejét loccsantja szét egy közeli képen. Mégis, az egész sokkal több egyszerű polgárpukkasztásnál, és a sértett rendező egójának lenyomata mögött egy rendkívül intelligens és komplex mestermű lapul.

    Lars von Trier ismét fejezetekre osztotta a filmjét, melyekben Jack szavaival élve öt incidenst mutat be a sorozatgyilkos életéből, majd egy epilógussal zárja le a történetet. Egy dacos kisgyerek módjára hozza fel azokat a kényes témákat, amikkel az utóbbi években megvádolták őt. Nem elég, hogy a Harmadik Birodalom építészetéről, hadirepülőiről és a nácik kivégzési módszeréről értekezik, Jack áldozatainak többsége nő, akik leginkább saját ostobaságuknak és hiszékenységüknek köszönhetik, hogy áldozatokká váltak. Az első jelenetben például egy út szélén lerobbanó nő kér segítséget Jacktől, és miközben a férfi elviszi őt a legközelebbi szerelőhöz, végig arról fecseg, hogy talán hiba volt beszállnia a kocsijába, mert Jacknek olyan sorozatgyilkos külseje van, és bármikor belé vághatná a közöttük lapuló törött emelőt. A nő (Uma Thurman alakításában, aki A nimfomániásban már egyszer ellopta mindenki elől a show-t, és ezúttal zseniálisan idegesítő és tenyérbe mászó) többször is visszakéredzkedik Jack furgonjába, mintha maga provokálná ki a végzetét.

    Jack második áldozata egy idősebb nő, aki egészen addig nem hajlandó beengedni Jacket a lakásába, amíg azt állítja magáról, hogy rendőr, de nem tudja felmutatni a jelvényét. Ahogy azonban Jack áttér arra a történetre, hogy segíteni tud abban, hogy a nő magasabb havi juttatást kapjon, beléphet a házba. Jack környezete rendkívül közönyösen viselkedik és a rendőrség is teljesen inkompetens. Hiába parkolja le az első incidensben az áldozata autóját egy jól látható helyre, a hatóságok nem törődnek vele, mert a hatáskörükön kívül esik az a terület. A második gyilkosságnál Jack, akiről kiderül, hogy OCD-ben szenved, többször is visszatér a tett színhelyére takarítani, de az időközben kiérkező rendőrnek semmi furcsa nem tűnik fel a viselkedésében. A negyedik incidensben már bátran biztatja a barátnőjét, hogy kiállítson segítségért az ablakon, úgyse érdekel senkit. Amikor a nő az utcán egy rendőrhöz fordul, az elhajtja őt annak ellenére, hogy Jack is azt állítja magáról, hogy sorozatgyilkos. Jack szinte le akar bukni, a második incidensnél például a furgonjával vércsíkot húz maga után, de az eleredő eső eltünteti a bizonyítékokat.

    Főhősünk, akinek meghasadtságát zseniálisan jeleníti meg Matt Dillon, művészként tekint magára, és nemcsak azért, mert frusztrált mérnökként építészi babérokra áhítozik. A megfelelő pózba lefagyasztott áldozatairól képeket készít, a legjobb beállításokra törekszik, a fotókat pedig elküldi a helyi újságnak, hogy publikálják őket. A háza felépítésénél is a tökéletesség lebeg a szemei előtt, ezért többször is lerombolja a már megkezdett szerkezetet, amíg rá nem lel a megfelelő alapanyagra. Bármennyire is megrázó az a ház, amit végül Jack felépít, kétség kívül egy teljes életművet állít fel ezzel magának. Jack rejtélyes beszélgetőpartnere az epilógusban jelenik meg a Bruno Ganz által alakított Verge személyében, aki aztán úgy kalauzolja a Pokolban Jacket, mint Vergilius Dantét az Isteni színjátékban. Ekkor nyernek értelmet a korábban elhangzott dialógusok, és ezen a ponton kapcsolja össze véglegesen von Trier Jack gyilkolását a művészettel: Delacroix Dante bárkája című festményét idézi meg, ahol a Pokolba vezető út ugyanúgy halottakkal van kikövezve, mint Jack számára. Persze nem szabad mindent komolyan venni, ez abból a fanyar humorból is érződik, ami brutalitása ellenére az egész filmet végigkíséri.  152 percnyi borzalom után is nehéz úgy felállni a végefőcím alatt felcsendülő Hit the Road Jack közben, hogy ne mosolyodnánk el a zeneválasztástól.

    A ház, amit Jack épített von Trier legnehezebben befogadható filmje. Mégis, a maga módján egészen zseniális, és a legtöbb rendező Jackhez hasonlóan ölni tudna ezért a színvonalért.

    Ajánló

    Kezdődik a hatodik Nagy-Szín-Pad!

    Íme a Kids’ Choice Awards 2019-es jelöltjeinek névsora

    Íme az Avatar kiállítás kulisszái! – videó