„A tömeg összecsődítésének nincs annál egyszerűbb módja, mint közhírré tenni, hogy egy bizonyos időpontban, egy bizonyos helyen valaki megpróbál valamit, s ha nem sikerül, az életével fizet.”
Harry Houdini
Talán mondhatjuk, hogy napjainkig is a világ egyik legközismertebb bűvésze Harry Houdini. Róla jó eséllyel olyanok is hallottak, akik nem érdeklődnek különösképp a bűvészet világa iránt.
Megbéklyózva
Houdini a bűvészet egy extrém ágában alkotott felejthetetlent – a szabadulóművészetnek lett korai úttörője. Embertömegeket nyűgözött le extrémebbnél extrémebb szabadulásaival, és miután széles körben hírnévre tett szert és utánozni kezdték munkáját, újabb és újabb ötletekkel bővítette repertoárját.
A bűvész célja, hogy lenyűgözze, ámulatba ejtse közönségét, annak az illúzióját keltse, hogy a lehetetlen valamiképp mégis lehetséges – hogy miként, az viszont titok, annak a titoknak tudója egyedül a bűvész, mi csupán kérdésekkel és ámulattal telve befogadjuk a csodát.
A bűvészet bármely ágáról és bármely típusú előadóról is legyen szó, ez a cél közös. A szabadulóművészet egy kicsit mégis másnak tűnik. Itt a „lehetetlent” az emberi test korlátai jelentik. Testedzés, koncentráció és talán egy kis adrenalin-függőség a szabadulóbűvész receptje.
Feszegetni a határokat
Egy elhivatott szabadulóbűvész egyre szélsőségesebb, egyre veszélyesebbnek tetsző, egyre vakmerőbb szabadulásokat gondol ki, tervez meg. Houdini is pályája során az „egyszerűbb” bilincsből szabadulástól kezdve, a kényszerzubbonyból való szabaduláson át kijutott vízzel telt tartájból, akasztották oszlopra, zárták pincébe, kiszabadult börtönből, zárkából – és még hosszasan lehetne folytatni a sort. Módszeresen edzette magát, megtanulta visszatartani a lélegzetét, míg már akár 4 percet is bírt a víz alatt.
Nézői pedig egy olyasfajta csodát kaptak, melyet a bűvésztrükkök különböző fajtái közül az extrémbűvészet ad meg a leginkább – a „biztonságos borzongás” élményét.
Vonzalmunk a „dark” élmények iránt…
De gondoljunk csak kicsit bele, miért olyan jó módja a „tömeg összecsődítésének” a tragédia, vagy a lehetséges tragédia ígérete?
A „dark turizmus” egy kiváló példája annak, hogy az emberekben a mai napig él arra az igény, hogy valamiképp átélhessék és érzelmi szinten reagálhassanak a fájdalomra és félelemre, mely egy adott helyhez vagy eseményhez köthető. A nyilvános kivégzésekre csődülő tömeg belső hajtóerejét anno hasonló motiváció szolgáltatta. Egyes szakértők szerint ezek pedig olyan ingerek, melyek adott válaszreakciót váltanak ki – például erőt merítünk belőle, keressük az okokat, tanulságokat, a halálközeliség közvetett élménye a halál elfogadásának egy fajta módját is jelenti, egyúttal pedig megerősít minket az élet értékességében…
Biztonságos borzongás
Németh Gábor bűvész és szabadulóművész elmondása szerint ez után a „biztonságos borzongás” utáni vágy a mozgatórúgója, hogy miért is érdeklődnek az emberek a szabadulóművészet és az extrém bűvészet iránt. Hiszen így „biztonságos távolságból”, mégis közvetetten megtapasztalhatják azt az életveszélyes élményt, melynek a szabadulóművész kiteszi magát.
A modern kor ingergazdagsága mellett a bűvészet ezen fajtája töretlen népszerűségnek örvend, hiszen az egyre nehezebben lenyűgözhető, „modern” emberben is változatlanul dolgozik a „dark élmény” utáni akaratlan kíváncsiság, melyet az extrémbűvészet némi kreativitással még képes kielégíteni.
A bűvész saját fizikai határait feszegetve teszi ki magát a veszélynek és a néző vele együtt, biztonságos távolságból, mégis szinte kézzelfoghatóan élheti át a gyomorszorító pillanatokat. Az előkészületek idegborzoló feszültsége, melyben a végzetesség lehetősége is jelen van, a döntő pillanatok szorongó félelme, majd a „menekülés” katarzisa együttesen adja a lehengerlő élményt, mely a szabadulóművészet sajátja.
