MENÜ
  • Berlin – egy város, ami egy hangulat

    Mikor megvettem a vonatjegyemet Berlinbe úgy éreztem, hogy valami igazán izgalmas városba fogok eljutni. Az óriási, kultúrával teli Németország fővárosa, ahol végre láthatom… Láthatom… A Reichstagot. Meg a… Meg a berlini fala esetleges maradványait. Aztán itt le is akadtam. És rohantam a Google oldalára, hogy megtudjam, miért is lesz nekem izgalmas Berlin.

    Őszintén szólva, sok mindent nem találtam. Főbb látványosságnak a Reichstagon kívül kidobta a gép még az állatkertet, az Alexander Platzot és a nagy Holokauszt-emlékművet. Mindegy gondoltam. Biztos voltam benne, hogy ettől függetlenül Berlin még el fog ámítani.

    Cirka tizenegy órás vonatúttal jutottam el Németország fővárosába. A vonat rendkívül olcsó volt, főként, hogy akkor még boldog diákéveimet töltöttem. Fontos tanács, hogy ha az interneten nevetségesen drága vonatjegyeket találtok külföldre, ne keseredjetek el. Az első árakon visszahőkölve úgy gondoltam, bemegyek a MÁV ügyfélosztályára, hátha tudnak valamilyen alternatív megoldást olcsóbb utazásra. Tudtak. Szinte potompénzért utaztam Berlinbe, az olcsóság pedig annak volt köszönhető, hogy egy éjszakai járatról volt szó, melyen egy szinten potyautasként utaztunk. Ezt a lehetőséget valószínűleg mindenkinek fenntartják a legtöbb országba, így mindig érdemes személyesen érdeklődni külföldi vonatúttal kapcsolatban.

    A vonattal pedig nem is volt semmi probléma, bár amikor Bécsben megláttuk a szerelvényt, először alaposan ledöbbentünk az állapotán, én hangosan fel is tettem a kérdést, hogy ez valóban a mi vonatunk-e vagy rossz vágányon állunk. Mint kiderült németéknek is vannak olyan vonatai, melyek nem a legnagyszerűbb állapotban vannak. Két társammal viszont azonnal találtunk egy teljesen üres fülkét. Boldogan vállaltam az éjszaki őr szerepét az első két órára, így ők boldogan, kinyújtott lábbal tudtak aludni, miközben szebbnél-szebb helyeken suhantunk át, igaz, mivel éjszaka volt, alleszusammen semmit nem lehetett az egészből látni. Persze mire az én szolgálatom lejárt, új utasok lettek, akikkel osztoznunk kellett kis fülkebirodalmunkon. Én nem is aludhattam kinyújtott lábakkal az út során, a kedvemen pedig az sem segített hogy a hosszú út során csupán egyszer lehetett dohányozni, mikor tíz percig pihent a vonat.

    Hajnalban megérkezve óriási izgalommal léptünk le a kocsinkból azonnal magunkba szippantva a berlini állomás levegőjét. Valahogy mikor az ember egy külföldi városba érkezik, mindig  azt képzeli, hogy fejében zene fog szólni, az emberek izgalommal, örömittas arccal fognak az állomáson vagy reptéren szaladgálni és az egész olyan lesz mint valami gejl Disney-mese. Hát, ez az élmény itt elmaradt. A vonatállomások ugyanis mindenhol ugyanolyanok a világon. Zsúfoltak, zavarosak és mindenki roppant mód siet vagy idegesen vár.

    És ezek után jött a kaland: akkor fedezzük fel Berlint! Otthon már lelkiismeretesen kiírtam az összes fontos metróállomást és metróutat melyet majd igénybe kell vennünk, gondoltam, nem lesz ez problémásabb, mint Budapesten, ahol a BKV-től szokatlan módon rendkívül logikus és átlátható a közlekedési rendszer. Berlinben nem így van. A metrórendszer – mely egyszerre áll földalatti és föld feletti útvonalakból is – már csak azért is borzasztóan bonyolult, mert hatványozva vannak a metrók vonalai. Persze ez lehet a fejlettség és gazdagság jele, Berlinben viszont inkább káoszként éltük meg a háromezer vonalacskából felépülő térképet, melyről látszott, hogy sok vonal csupán egy-két megállóban tér el egymástól, így létezésük annyira azért nem indokolt. Egyet tudni kell a berlini állomásról: mindenhol lépcső van. Ezek a lépcsők pedig újabb lépcsőkhöz vezetnek. És így tovább. Bár mindenhol ki van írva hogy ez meg ez a peronja ennek meg ennek a metróvonalnak, igazándiból sehol sem szállhatsz fel egy szerelvényre sem. Miután egy jó félórát töltöttünk azzal, hogy megtaláljuk a helyes állomást és felszállóhelyet, végre megérkeztünk első célpontunkhoz.

    Nagy levegőt vettünk. Én a kezembe vettem egy szál cigarettát. Most kilépünk a nagy kijáraton és magunkba szippant minket a nagy város. Berlin világváros, folyton nyüzsög, folyton dúl az élet, mindig történik valami, a sok turistától valószínűleg egymást nem fogjuk megtalálni.  Nem egészen így történt. Mikor kiléptünk a kapun, mely a városra nézett, lazán elővettük cigarettánkat és halkan megjegyeztük, hogy hát akkor ez ilyen. Esett az eső, szürke volt minden és egy szál fia ember sem volt az utcán. De nem adtuk fel. Hittünk benne, hogy Berlin igenis el fog minket varázsolni.

    Első utunk a világórához vezetett, mely a világ összes országának idejét mutatja. A különleges szobornál persze mindenki elsőként saját országát próbálja megtalálni, hiszen olyan jó ilyenkor realizálni, hogy bizony tényleg létezünk és tudnak rólunk. Budapest megkeresése után még néhányszor körbejártuk a gömböt, konstatálva, hogy egy kis felújítás ráférne, ugyanis még körülbelül pont rajtaszárad a berlini fal szétrombolt tégláinak pora. Persze azóta lehet, hogy rendbetették a hírességet, ami már egy kicsit beindította turista énünket.

    Ezek után jött következő állomásunk , az Alexander Platzon található tv-torony, mely előtt viszont úgy döntöttünk, iszunk egy kávét és végre interakcióba lépünk egy helyi lakossal. Bár már középfokú nyelvvizsgával rendelkeztem ebből a gyönyörű nyelvből – ne tessék félreérteni, nem vagyok cinikus, a német szerintem valóban gyönyörű nyelv – a McDonaldsba menet – igazi kozmpolita turista mekibe jár – azért bőszen ismételgettem magamban, hogy Ich möchte einen Kaffee mit ein bisschen Milch und mit zwei Zucker. És itt ismerkedtem meg a németek makacsságával. Ők ugyanis csak és kizárólag úgy hajlandóak megérteni nyelvüket, ahogy ők beszélik. Ez a cukorrendelésnél derült ki, ahol rekordot döntve, a pult mögött és a pult előtt, kerek egy perc alatt hatvanszor hangzott el a Zucker szó. A dájcse métyen már félőrült állapotban kérdezgette, hogy „Was?” én pedig nyelvvizsgámat fejemben már hatszáz darabra tépve próbálgattam a rendkívül bonyolult Zucker szó kimondását. Cukö. Cukőá. Cuká. Cukká’. Cukkö’. Nem nem és nem értette meg. Már kezdtem azt sejteni, hogy az egészségem miatt aggódik, mikor hirtelen felkiáltott: „Áh! Cukköö”. Háromtized másodperccel tartotta ki tovább az ö betűt. De ez kellett neki a megértéshez. Pedig kávéhoz nem is lehet annyi dolgot kérni igazándiból.

    Miután konstatáltuk, hogy a gyorséttermi kávé mindenhol gyorséttermi kávé, utunk végre a tv-toronyhoz vezetett, melynek bejáratának megtalálása újra egy kisebb kalandtúra volt. Újra megjelentek a lépcsők, a lépcsők, melyek egyszerre vezetnek sehova, mindenhova és persze új lépcsőkhöz. Miután nagy nehezen megtaláltuk az ajtót és kifizettük az amúgy meglepően olcsó belépődíjat, végre felmehettünk a világhírű tv-torony tetejére, ahol lábunk előtt hevert egész Berlin. A csodálatos, modern és csodaszépen kiépített Berlin, melynek látványa onnan a magasról magába szippantja az embert. Érdekes élmény a látvány már csak azért is, mert kristálytisztán rajzolódik ki néhol az, hogy hol is volt a berlini fal és mi számított NDK-nak és NSZK-nak. A modern és a kissé elmaradott falak nélkül is tisztán látszik. Mellesleg a berlini fal emléke folyton vissza-visszaköszön a városban sétálva, természetesen jelezve van, hogy hol is feküdt a huszadik század egyik legmorbidabb építménye. Óva intenék mellesleg mindenkit attól, hogy nagyobb mennyiségű üdítőt vagy ételt vásároljon a torony meglátogatása előtt, mivel felvinni semmi ilyen dolgot nem lehet. „Es gibt eine Restaurant wenn sie essen möchten” mondták, és volt is valóban étterem. Az árak persze szó szerint a fellegekben vannak.

    Ezek után úgy döntöttünk, hogy teszünk egy sima, mezei sétát a városban. Hiszen egy világvárost nem úgy ismer meg az embert, hogy látja a nevezetességeit, melyek ott díszelegnek minden turistáknak szóló könyvben is, hanem ha valóban látja, hogyan élnek az ország népei. Bármennyire is volt szürke az ország, Berlin nagyon színes volt. Ami most kezdődik el Budapesten és más nagyvárosainkban, az ott már négy éve virágzott: a kis trükkök, melyek oltárian dobják fel a hétköznapi utcaképet. Színesre festett villamosok, különleges szobrok és stencilek mindenhol, amik mind azt üzenik, hogy ez a város tényleg él és virágzik. Mellesleg Berlin a Donkin Donus fellegvára. Körülbelül minden sarkon eszedbe juttatják, hogy neked bizony kell egy jó cukros fánk. Mivel Magyarországon nem elérhető az amcsi rendőrök kedvenc filmbeli eledele, a hatodik gyorsétteremnél már mi is betértünk, hogy ajrónkat valami jó cukrosra költsük. Amennyire nehezen kaptam cukrot az érkezéskor, itt annál nagyobb adag jutott belőle. Félelmetesen édesek ez a desszertek.

    A berliniek mellesleg nem a legbarátságosabbak, de azt sem mondhatni róluk, hogy gorombák. Érdekesképpen egész berlini tartózkodásom alatt tisztán éreztem, hogy hol vagyok. Minden valahogy annyira, de annyira német volt. Kicsit hideg, mégis színes. Érdekes érzés, mely megér egy tapasztalatot.

    Mivel eredetileg koncertre igyekeztünk, így alkalmunk volt megcsodálni a koncert helyszínét, a gyönyörű és gigászi Olympia Stadiont, melyet még az 1936-os Olimpiai játékokra építettek. Természetesen az épületet azóta felújították, de a bejárata előtt látható, öt karikából álló szobor még mindig eredetiben virít. Maradandó élmény ott állni eme stadion előtt, mely maga a történelem. A náci propaganda fontos része volt annó az Olimpia, a horogkeresztekkel feldíszített stadion, melynél állni igazi kis időutazás.

    A stadion elbűvölő méretei után vezetett utunk a Reichstaghoz, melyet szerencsénk volt kivilágítva látni, az egész belvárossal egyetemben. Ekkor döbbentem rá igazán, hogy Berlin mennyire gyönyörű és elegáns város. A Reichstag és Brandenburgi kapu kettőse olyan dinamikus és lenyűgöző látvány volt, mely a levegőt is kiszorította tüdőnkből. Sokan csak éjszaka nézik meg a csodás és gigászi épületeket, pedig az igazi erő bennünk éjszaka van, jól megtervezett világításukkal. Amúgy is bátran ajánlom Berlin városának éjszakai megtekintését. Sokan a bulik városaként ismerik a metropoliszt, de ha több napra megyünk, érdemes egy nyugodt estét csak azzal tölteni, hogy nyakunkba vesszük a várost és elveszünk a fényekben.

    Éjszaka volt szerencsém látni a Holokauszt emlékművet is. A nagy gránáttömbökből álló szoborcsoport kellő tisztelettel és nagysággal emlékezik meg a huszadik század borzalmáról és ró kegyeletet az áldozatoknak. Nem látványosságnak ajánlom és nem is arra, hogy a szemünket legeltessük rajta. Inkább jó egy kicsit elgondolkozni a helyszínen azon, hogy mire is képes az emberi nem.

    Mivel csak egy napot töltöttünk Berlinben, már csak egy élmény maradt hátra, az óriási Sony Center, Berlin egyik különleges plázája, melynél nem csak a legókból felépített gigászi zsiráfot illik megnézni, hanem magának a tetőszerkezetnek a trükkös és szemetgyönyörködtető kivilágítását is.

    Berlin modern, picit hideg város, ahol minden lépcső egy új lépcsőhöz vezet. Berlin maga a lüktető élet és a lüktető történelem. Berlin egy hangulat. Berlin egy hely, hova vissza akarok térni. Mert egy nap nem elég hozzá. Berlin egy élmény

    fotók: Vörös István és Kanicsár Ádám 

    Nyereményjáték

    Bulvár

    A Plázson még tart a nyár

    Bulvár
    Sze. 2., szerda

    Lupa Duma – Costes vacsorával

    Bulvár
    aug. 10., hétfő

    Televízió

    A Jonas Brothers tagja lett a Voice új mestere

    Televízió
    okt. 8., kedd

    Gyermeket vár a Pretty Little Liars sztárja

    Televízió
    jún. 29., szombat

    Új sorozatban a Tizenhárom okom volt sztárja

    Televízió
    Sze. 13., csütörtök

    Ajánló

    Új világsztárt jelentett be az EFOTT

    STRAND Fesztivál: műsorváltozás!

    A Petőfi Zenei Díjjal indul a fesztiválszezon