Filmkritika: A remény paradicsoma

Melanie (Melanie Lenz) a nyári szünet során egy fogyókúrás táborba megy, míg édesanyja Kenyában nyaral. Kétségbeesetten keresi a boldogságot, és egyik szobatársa, Verena (Verena Lehbauer) szexuális élménybeszámolói során egyre inkább felkelti az érdeklődését a tábor ötvenes orvosa (Joseph Lorenz). Az ő mindennapjait követhetjük végig a tábor falain belül a napi foglalkozásokkal, diákcsínyekkel, és a céljaival: hogy lefogyjon, és hogy találjon végre egy olyan embert, aki oda is figyel rá.

A trilógia egyes darabjainak szereplői rokonok. Az első rész, a Paradise: Love – Szerelmet a feketepiacról néger férfi prostituáltak között Afrikában szerelmet kereső főhőse, Teresa a második részben, A Hit paradicsomában szereplő Anna Mariának testvére, és a harmadik részben felbukkanó Melanie-nak az édesanyja. Ők kapcsolódási pontokként felbukkannak egymás filmjeiben is, például Melanie-t a nagynénje viszi el a táborba. Képi motívumokban is találunk hasonlóságot, leginkább Melanie és Teresa között: mindketten ugyanúgy táncolnak egy lepukkant szórakozóhelyen nagyjából azonos időben, de a világ két távol eső pontján. A legfontosabb összekötő kapocs azonban a boldogság keresése. Teresa kétségbeesetten próbálja megtalálni a szerelmet, de a film végén még a szexet is visszautasítja tőle egy prostituált. Anna Maria a hitben próbálja megtalálni a szeretetet és a megbocsájtást, de ez inkább csak érzelmeinek erőszakos elfojtása. Melanie számára már csak a remény marad. Remény arra, hogy lefogy, és hogy talál valakit, aki törődik vele.

Seidl mindhárom filmjében rendkívül kegyetlen és pesszimista. Éles kritikát fogalmaz meg a fogyasztói társadalommal szemben. A remény paradicsomában például az egy szobában lakó négy lány mind elvált szülők gyereke, akiket az egyik szülő küldött a táborba. Az egyik lány így az anyukájának pozitív dolgokat újságol el a telefonon, majd amikor az apukájával beszél, elmondja, hogy mennyire rosszul is érzi itt magát, és hogy nem is érti miért erőltette ezt rá az anyja. Melanie ezzel szemben sosem tudja elérni az Afrikában szórakozó édesanyját, a sokadik próbálkozásnál pedig már a könnyeivel küszködve hagy neki újabb hangüzenetet.

A tábor maga is egy groteszk hely, ahol a nevelők megkérdőjelezhető módszereket alkalmaznak: a dietetikus egyik leckéje, hogy a gyerekeknek minél tovább kell szopogatniuk egy falat csokit, hogy jobban kiélvezzék az ízeket, és ő énekelteti a címben említett dalt is, aminél megalázóbb pedagógiai módszert aligha lehet alkalmazni. A nem túl fitt testnevelő tanár az első alakalommal nevek helyett számokat oszt a diákoknak, máskor állatokhoz hasonlítja őket, és a gyakorlatai sem túl fantáziadúsak, ahogy azt sem igazán lehet mire vélni, amikor a lányoknak büntetésből a folyosó padlóján kell hasalniuk. A tábor lakói naponta csak egy órát használhatják a mobiljukat, de simán be tudnak magukkal csempészni nassolnivalót, sört, cigarettát, este ételt lophatnak a konyháról, és akár el is szökhetnek bulizni az előre beszerzett kis alkoholos üvegekkel együtt.

Seidl beállításai ezúttal is remekek, különösen ahogy a nagytotálokat használja a szabadtéren. De remekül működnek a tábor folyosói, és kis szobái közé komponált képek is. A szépségideálnak nem megfelelő testek ábrázolásával ismét kellemetlen helyzetbe tud minket hozni. A túlsúlyos gyerekeket a lehető legelőnytelenebb szögből, legtöbbször oldalról veszi, szűk ruhákba, fürdőruhába bújtatva, vagy fehérneműben táncoltatva, esetleg a bordásfalról lelógva szemből mutatja a póló alól kibuggyanó hasakat. Az egyik legzseniálisabb beállítás, amikor három lány pihenőidőben egymás mellett feküdve nyomkodja a videó játékát. Az első két filmmel ellentétben azonban sokkal nagyobb hangsúlyt kap a humor, felszabadultabb egy kicsit a légkör. Még ha sokszor olyan dolgokon is nevetünk, amin tudjuk, hogy nem szabadna.

Melanie Lenz amatőr szereplő létére ügyesen oldja meg a feladatát, különösen amikor az orvossal folytatott furcsa viszony során kacérkodik. Az ő igazi célja azonban nem az, hogy ezt az idős férfi megszerezze, és szexuális aktust folytasson vele. Ezt abban a jelenetben értjük meg leginkább, ahol a férfit maga után csábítja az erdőbe. Amikor elég közel kerülnek egymáshoz, hogy megcsókolják egymást, az apakomplexusban szenvedő lány csak átkarolja, és hozzábújik a férfihez, mert ő igazából csak egy kis figyelemre és törődésre vágyik, és ezért jár el minden nap kamu tünetekkel az orvos irodájába. A szereplők közül a barátnőjét alakító Verena Lehbauert kell még kiemelni, aki magabiztosságával sokszor még Melanie-t is háttérbe szorítja.

A nyitott befejezéssel  Melanie számára talán van még remény arra, hogy a nyár végére elérje az álomsúlyt, és ennek köszönhetően egy boldogabb, magabiztosabb életet éljen. Kérdés, hogy egy ennyire defektes családban erre mekkora esély van. De Seidl legalább meghagyja nekünk ezt a kis reménysugarat, és ez több, mint amit vártunk tőle eddigi kegyetlen filmográfiája alapján. Egy biztos, a trilógia három részét soha senki ne nézze meg egymás után, ha nem akarja, hogy elmenjen az összes életkedve. Mazochista film őrülteknek viszont mindhárom kötelező darab, megfelelő időközönként adagolva.