MENÜ
  • Urmai Gabriella: “A mi semmi szobánkban folyamatosan történik valami”

    Dolgozó nő, anya, feleség. Számos nő él a környezetünkben, akire illik legalább az egyik jelző, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ismeri önmagát és a vágyait.

    Urmai Gabriella Kilépőkártya című kötete egy félreértett generációnak szól, akiknek az otthonka helyett újra elő kellene szedniük az önbizalmat nyújtó magassarkút.

    – Egy nő esetében nem illik az életkorát szóba hozni, főleg nem egy interjú elején, de úgy érzem, hogy ez a te esetedben megkerülhetetlen.

    – 46 éves vagyok. Bóknak veszem, ha egy huszonéves lány azt mondja, hogy szeretne úgy kinézni majd 46 évesen, mint én. Azt hisszük, hogy az évek múlása csúnyulással, leépüléssel és az élethez való jog elvételével járó folyamat, de ez nem igaz.

    – Pedig a legtöbb nő számára krízist okoznak a negyvenes évek. Korábban te is megélted ezt?

    – Hogyne! Újságíróként, szerkesztőként, később főszerkesztőként mindig iszonyatosan emancipált, határozott, erős nő voltam, miközben igyekeztem tisztességgel nevelni a két gyermekemet, de egyszer csak azt éreztem, hogy megszűntem létezni, eltűnt belőlem a gyengéd nő. Újra meg kellett találnom magamban és ebben rengeteget segített az írás. Hosszú évek óta írtam már elbeszéléseket, majd elindítottam a Reneszánsz asszony babaháza című blogomat a blogstar.hu oldalán, ahol 3 éve osztom meg a történeteimet a követőimmel. Szabadságot ad ez az oldal, ott nem vagyok annyira keretek közé szorítva, mint az újságírásban, ahol fontosak a tények.

    – Hogy született meg a Kilépőkártya ötlete?

    – Figyeltem a körülöttem élő embereket és vártam, mert a történetek akkor mesélik el magukat, amikor eljön az idejük. Most jött el. Ezek egészen hétköznapi sztorik, hétköznapi emberekről, hétköznapi élethelyzetekről, de nem hétköznapi megoldásokkal. Valamennyiük mozgatórugója a szenvedély. Bemutatkozik egy bölcs fodrász, mesélek a bajszos nőkről, egy vidéki színház hétköznapjairól és arról, hogy egy évtizedeket késett levél hogyan változtathatja meg a tanárnő és a rockdíva életét. A pillangóról is lehull a lepel: kiderül, hogy egy titkos, gyilkos szenvedély hírnöke, a boldog családi élet álarca alatt. És végül egy válóper peremén Fodor Lidi is színre lép: a kötet végén található Kilépőkártya című kisregény főszereplője a világ legőrültebb asszonya.

    – Mennyire merítkeztél a saját élettörténetedből?

    -Nyilván számos helyzetet én magam is megéltem valamilyen formában. Állandóan rögzítek és igyekszem elkapni a pillanatot, sokszor szoktam mondani, hogy élettolvaj vagyok: ellopom mások életét és továbbgondolom kicsit. Vannak páran, akik szeretnének fülön csípni, de neki csak annyit tudok mondani, hogy már írom a következő könyvemet, ami 12 hullával kezdődik, pedig nem is vagyok gyilkos. (nevet)

    – A könyved 9 rövid novellában és egy kisregényben vizsgálja azt, hogy milyen is a mai negyvenes nő.

    -Nem dolgom, hogy megmondjam a tutit, de azt érzem, hogy ez a generáció nincs megfogalmazva. A magazinok szerint a negyvenes nő csodálatos a konyhában, a teste még csak harminc éves, vagány és közben félkézzel logisztikázza a családját, vagy profi módon menedzseli a munkáját, vagy éppen túllép egy válóperen. Ez a könnyed cukormáz nagyon legyalulja az énképet, pedig ez az egyik legfontosabb időszak az életünkben: a gyerekeink már elég nagyok, de még szükségük van ránk, miközben ott van a vágy bennünk, hogy főnixmadárként szülessünk újjá. Persze az utóbbi években már sokat fejlődtünk, hiszen 1-2 generációval ezelőtt már unokáztunk ebben az életkorban.

    – Mostanra viszont az otthonkát magassarkúra cseréltétek, ami a könyvön is látszik, hiszen minden szempontból női könyv lett a Kilépőkártya. Koncepciód volt, hogy a szerkesztőd kivételével csak nők dolgozzanak veled?

    -Nem tudom mennyire volt tudatos, de tény, hogy bensőséges hangulatban folyt a munka, hiszen a grafikusom, a tördelő– és olvasószerkesztőm, illetve a borítókép fotósa is nő. A szerkesztőm azonban férfi, mert szükségünk van a férfias energiákra, a férfierőre. Emellett azonban mindannyiunk kell egy kis „énidő” amikor nem vagyunk, anyák, feleségek vagy kollégák. A legtöbb nő ezt a fürdőkádban tudja a legjobban megélni, egy kis habfürdővel, arcpakolással és egy jó könyvvel. És a legtöbben bele is ejtjük a könyvünket a kádba. Ezért vízhatlanok a Kilépőkártya lapjai.

    – Ez olyan, mint amikor a férfiak focimeccset néznek?

    -A férfiak se a meccs alatt élik meg az „énidejüket” hanem amikor bevonulnak a fejükben található „semmi szobába”. A nők ebből a szempontból sokkal komplexebbek: a leghétköznapibb dolgoktól kezdve a legmélyebb drámákig igen széles skálán mozognak, akár három másodpercen belül az érzéseink. A mi “semmi szobánkban” folyamatosan történik valami.

    – Minden novelládat egy-egy ismert ember ajánlja! Milyen szempontok szerint választottad ki őket?

    – Azt szerettem volna, ha hozzám közel álló és a saját területükön hiteles emberek ajánlanák a novellákat. Az Újszínház színésznője, Timkó Esztert például hosszú évek óta ismerem, az egyik legjobb barátnőm, de még neki is sikerült meglepetést okoznom a novelláimmal. Miközben olvasta, folyamatosan figyelmeztetnie kellett magát, hogy ezt én írtam. Sors Tamás paralimpikont személyesen nem ismerem, őt egy sportújságíró barátomon keresztül értem el. Vastag Csabát egy régi barátomon keresztül kerestem meg. A közös pont az életünkben – ezen a baráton kívül – az, hogy ő is a veszprémi színházban játszott, amikor én már nem voltam ott. Trokán Annának az apukája hozott össze a férjemmel, Szorcsik Vikit kamasz korától ismerem. Makai Gábor klinikai szakpszichológussal rengeteget dolgoztunk együtt, Salamon Bea prímással egy évtizedekkel ezelőtti pálinkázás hozott össze, Zámbó Márta spirituális coach az egyik legfontosabb szereplője az életemnek, és már a gimiben a legjobb barátnőm volt, Kerékgyártó György költőnek pedig nem csak az írásait, hanem a fanyar humorát is szeretem.

    Kovács Szilárd interjúja

    Ajánló

    Szavazz Te is az Akváriumra!

    Heti Horoszkóp – Január 15-21.

    Íme a BRIT Awards idei jelöltjei