MENÜ
  • Filmkritika: Zöld könyv – Útmutató az élethez

    Mr. Shirley sofőrje.

    Tony (Viggo Mortensen) kidobóként dolgozik egy bárban, amit átalakítások miatt egy hosszabb időre bezárnak. Ekkor keresik meg egy álláslehetőséggel, mely során két hónapon keresztül kellene sofőrként dolgoznia egy New York-i zongoraművész mellett, aki a déli államokba indul turnéra. Azzal azonban csak az állásinterjún szembesül a kissé előítéletes Tony, hogy a leendő munkaadója, Dr. Shirley (Mahershala Ali), afroamerikai.

    Peter Farrelly a testvérével, Bobby-val közösen készített kettyós vígjátékok (Dumb és Dumber, Keresd a nőt!, A nagyon nagy ő, Én és én meg az Irén) után egyedül ült a rendezői székbe, és meglepő módon egy komolyabb filmet forgatott le. A forgatókönyv alapját Tony Vallelonga anekdotái szolgáltatták, melyeket az írói csapathoz csatlakozó fia, Nick szolgáltatott. Emiatt lehet azzal vádolni a készítőket, hogy esetleg egyoldalúan, vagy megszépítve mutatták be a történteket, de nem igazán érdemes ezzel foglalkozni. A Zöld könyv – Útmutató az élethez azt a bevált receptet követi, amelyben két ellentétes karaktert sodor egymás mellé az élet, akik ebben a szituációban jobban megismerik egymást és a kezdeti előítéleteik ellenére barátokká válnak.

    Ezúttal annyi a csavar a történetben, hogy a fekete szereplő a kifinomult, művelt és tehetős fél, míg a fehér főhős az egyszerű, de csupa szív karakter, akit egyáltalán nem vet fel a pénz. A látványosabb jellemfejlődésen egyértelműen Tony megy keresztül, aki a film elején még kidobja azokat a poharakat, amikből két fekete munkás ivott a lakásán. Ő is próbál kitörni az olaszokra aggatott sztereotípiák közül, és bár eleinte nem akarja elfogadni a felkínált állást, inkább azt választja, minthogy a maffia kétes ügyeibe keveredjen. Az egyetlen probléma, hogy bármennyire is szimpatikus Tony karaktere, túl gyorsan jutunk el a poharak szemetesbe hajításától arra a pontra, amikor minden előítéletét félretéve a munkakapcsolaton túl egy barátság alakul ki közte és Dr. Shirley között. Az út során nemcsak ő fejlődik, válik elfogadóbbá (és tanul meg romantikus leveleket írni a feleségének), hanem Dr. Shirley is.

    A tehetséges, ünnepelt zongoraművész a színpadról lelépve rendkívül magányos és nem igazán találja a helyét sehol sem. A feketéknek nem elég fekete, a fehérek szemében viszont továbbra is afroamerikai. Dr. Shirley-nek meg kell tanulnia elfogadnia önmagát, és élvezni az életet. Így a film csúcspontján a kissé karót nyelt zongorista egy feketék által látogatott étterem színpadán a megszokottól eltérően végre előad egy klasszikus darabot, majd a többi fekete zenésszel igazi örömzenélésbe kezd. Mindeközben a déli turné segítségével azért is harcol, hogy toleránsabbá váljanak azok az emberek, akik előtt a színpadon fellép. Minél délebbre megy, annál durvább sértéseket és megkülönböztetéseket kell elviselnie, és a legnagyobb kérdés az, hogy sikerül-e mindezt lenyelnie, és hogy szükséges-e egyáltalán a megaláztatásokat eltűrnie ahelyett, hogy szimplán elsétál onnan, ahol nem tekintik őt egyenrangúnak. A film címében szereplő zöld könyvet 1936-tól 1966-ig adták ki az USA-ban, és azokat a helyeket tartalmazta, ahol a feketék megszállhattak és ehettek. Dr. Shirley-t hiába fogadta tapsvihar az összes színpadon, onnan lelépve egészen megdöbbentően 1962-ben nem használhatta ugyanazt a mosdót, mint a vendégek, vagy nem ehetett a fellépése helyszínéhez tartozó étteremben, bármennyire is megbecsült vendégként hivatkoztak rá a szervezők.

    Miközben a film egy nagyon fontos témára hívja fel a figyelmet, rendkívül kedves humorral tudja oldani annak komolyságát is. Így a végeredmény egy olyan szívmelengető és bájos alkotás lett, amit nem lehet nem szeretni, de sokkal inkább idézi a ’90-es évek filmjeinek hangulatát, ahelyett, hogy bátran és progresszívan beszélne a rasszizmusról és az elfogadásról. Ezzel úgy tűnik a filmet körülvevő botrányok ellenére is meg tudta győzni az Akadémia többségét, ami két éve hozott egy bevállalós döntést (Holdfény), de a tavalyihoz hasonlóan ismét visszatért a biztonsági játékot játszó alkotások díjazásához. A film producer-forgatókönyvírói csapata helyett sokkal jobban megérdemelte volna az Oscart Viggo Mortensen, aki plusz kilókat kapott magára, megnézte a Maffiózók összes részét, és a felvett olasz akcentusával lubickolt Tony szerepében.

    A Zöld könyv – Útmutató az élethez kétség kívül jó film, de nem jobb a rendkívül személyes Roma-nál, a bevállalós és egyedi A kedvenc-nél, vagy  a lendületes tempójú és maró humorú Alelnök-nél.

    Ajánló

    Soha eddig nem látott attrakciók a Szigeten

    Gianluca Vacchi exkluzív interjút adott

    Íme a Sziget 2019 titkai