MENÜ
  • Filmkritika: Senki többet

    Giuseppe Tornatore mindenkit átver.

    Virgil Oldman (Geoffrey Rush) rendkívül sikeres a munkájában, az egyik legkeresettebb árverésvezetőnek számít. A magánéletében azonban sokkal kevésbé sikeres, különösen a nők terén. Lassan kezd számára kínossá válni, hogy még a születésnapját is egyedül kell megünnepelnie egy étteremben, ahol minden párosan érkező vendég őt bámulja meg. A cégéhez befut egy hívás, és egy fiatal hölgy kéri fel őt, hogy becsülje fel az általa megörökölt villában található műalkotások értékét. Habár Virgil általában nem maga végzi ezt a munkát, ezúttal kivételt tesz. A titokzatos megbízója, Claire (Sylvia Hoeks) viszont ígéretével ellentétben sosem jelenik meg személyesen. Hamarosan kiderül, hogy igazából ő is végig ott tartózkodik a kúriában, de agorafóbiája miatt nem meri elhagyni a szobáját. A válaszfal ellenére Claire és Virgil egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és lépésről lépésre bontják le a félelmeikből maguk köré húzott védőfalat. Ezzel viszont elkerülhetetlenül sebezhetővé válnak.

    Giuseppe Tornatore legújabb angol nyelvű rendezése igazán ígéretesen indul. Főhősünk, annak ellenére, hogy beszédes neve elég fantáziátlan, izgalmas karakter. Egy hatvanon túli férfi, aki nem képes kapcsolatot kialakítani a nőkkel. Csak távolról imádja őket, és szenvedélyes műgyűjtőként csak olyan festményeket szerez be, amik női portrékat ábrázolnak. Úgy veszi magát körbe nőkkel, hogy beül a páncélszekrénye közepén található fotelbe, és körbenéz a női arcokkal teli falakon. Szinte folyamatosan kesztyűt visel, és még az otthoni telefonját is kendővel a kezében veszi fel. Egy napon a háklis mindennapjaiban egy titokzatos nő bukkan fel, aki sokáig rejtve marad a főhős és a nézők előtt is. Az izgalmakat tovább fokozza, hogy Virgil műértő szemei különleges alkatrészekre bukkannak a nő házának pincéjében. Ahogyan azonban a tárgyak eredeti funkciójáról is lassan lehullik a lepel, úgy hősnőnk is láthatóvá válik egy idő után. És itt kezd unalmassá válni a történet.

    A két órás játékidő túl hosszú, és túl sokáig játszanak egymással macska-egér játékot a szereplők. Az pedig, hogy Claire hogyan győzi le a fóbiáját, egy teljesen lényegtelen, hosszúra nyúló és eléggé idegesítő rész. Mikor már az unalomtól és a kiszámítható történettől lassan álomba merülnénk a mozi székünkben, akkor Tornatore egy olyan fordulatot rak be a filmjébe, hogy kimegy az álom a szemünkből, és csak pislogunk, hogy ilyet meg mert lépni, és így át tudott minket verni. Habár a Transzhoz hasonló izgalmas aukciót és akciókat mellőzi a Senki többet, egy újabb szerelmi szállal és bűnténnyel átszőtt thrillert kapunk az aukciós házak világából, egy olyan befejezéssel és műfaji fordulattal, amire a gyanútlan néző egy cseppet sem számít. Goffrey Rush ezúttal is hibátlan, fiatal barátjaként Jim Sturgess is izgalmas karakter, Sylvia Hoeks játéka viszont talán épp a fóbiája miatt inkább idegesítő, mint izgalmas. Izgalmas képekben és beállításokban, és gyönyörűen berendezett belső terekben sincs hiány, és Tornatore szokásos alkotótársa, Ennio Morricone is hozza a tőle megszokott színvonalú zenei aláfestést.

    A Senki többet az év egyik legváratlanabb befejezésével lepett meg. Kár hogy az addig vezető út féltávnál teljes unalomba fulladt. Nem tudom, hogy ilyen felvezetés nélkül is ekkorát tudott volna-e ütni, de azt hiszem azt a középső részt igenis meg lehetett volna ügyesebben is szerkeszteni egy jobb színésznővel, és egy kissé szorosabbra húzott történettel.

    Ajánló

    Heti Horoszkóp – November 20–26.

    ByeAlex ezért zokogott az X-Faktorban

    Íme Tóth Bettina kiesésének oka