MENÜ
  • Filmkritika – Melankólia

    Nehéz elfogulatlanul írnom Las von Trier legújabb filmjéről, hiszen ő a kedvenc rendezőm. Zseninek tartom, akinek a kedvenc filmemet, a Dogville-t is köszönhetem. Most egy újabb mesterművel rukkolt elő, egy gyönyörű „szerzői katasztrófafilmben” mesél nekünk a világ végéről.

    Trier depressziója ellen terápiás célzattal készítette el előző filmjét, az Antikrisztust, de úgy tűnik maradt még mit kezelnie az állapotán. Az a film megmutatta a természet és a nők gonoszságát, akik most mindketten elnyerik méltó büntetésüket, egy másik bolygó elpusztítja őket. Többen azt állítják, hogy az Antikrisztus igazán a rókánál kezdett elborulni. Trier ezúttal már a film elején felkészíti a nézőket a természetet segítségül hívva, hogy itt bizony nem számíthatnak semmi jóra. A prológusban Wagner Trisztán és Izoldájára komponált szinte mozdulatlanra lassított képeket mutat: Kirsten Dunst kezeiből elektromos csóvák csapódnak ki, döglött madarak hullanak az égből, Charlotte Gainsbourg mintha mocsárba ragadva menekülne a fiával, Dunst John Everett Millais Opheliáját megidézve mennyasszonyi ruhában úszik le a patak vízén, Bruegel Vadászok a hóban festménye lángok martalékává válik, a Földbe pedig szemet gyönyörködtető látvány közepette csapódik bele a Melankólia. Minden reményünk elillan az első pár percben a happy endet illetően. De ki is várja ezt Triertől?

    A film ezután két epizódra bomlik, az elsőben az esküvője napján depressziója mélyére zuhanó Justine-t látjuk (Kirsten Dunst), míg a második nővérére, Claire-re (Charlotte Gainsburg) fókuszál. Az első részben a dogma mozgalmat idéző kézikamerás képi világgal tárul elénk a groteszk esküvő. Ez Justine nagy napja, egy fényűző vidéki kúriában. Minden adott a tökéletes esküvőhöz, de mégis kudarcba fullad az esemény. A fehér limuzin nem tud befordulni a házhoz vezető kanyargós úton, és innentől kezdve már semmi sem tökéletes. Justinen egyre inkább eluralkodik betegsége, ami a családját látva nem is csoda. A szereplőgárda parádés: van itt nőcsábász apa (John Hurt), a volt férjét gyűlölő anya (Charlotte Rampling), perfekcionista esküvőszervező (Udo Kier), főnyereménynek tűnő ifjú férj (Alexander Skarsgård) és apja (Stellan Skarsgård), és talán a legmeghökkentőbb, de mégis működő színészválasztás, Claire dúsgazdag férje (Kiefer Sutherland).

    Trier azonban nem véletlenül híres arról, hogy a színésznőknek élete szerepeit adja, így ezek a színészek mind csak asszisztálnak Dunstnak és Gainsbourgnek. A sort Emily Watson nyitotta a Hullámtöréssel, Björk folytatta a Táncos a sötétbennel, majd jött Nicole Kidmen és a Dogville, Charlotte Gainsbourgöt pedig már második csodás szerepével kényezteti el az Antikrisztus után. Míg két éve Gainsbourg vihette haza Cannes-ból a legjobb színésznőnek járó díjat, ez idén Dunstnak jutott, aki egy lenyűgöző alakítással hálálta meg a szerepét. Az első részben vele együtt szenvedünk, míg a második részben alig szólal meg, de a puszta jelenlétével és egyetlen pillantásával elvarázsol mindenkit. Méltó partnere a filmben a született feleségként és nővérként ábrázolt Gainsbourg, aki Dunst melankóliáját és férje pozitivizmusát egyszerre ellensúlyozva lavíroz az arany középúton.

    Ő kerül előtérbe a második részben, ahol a Melankólia nevű bolygó egyre nagyobb árnyékot vet a Földre. Míg húga biztos a világ pusztulásában, férje pedig a tudósok számításaiban, ő az, akiben felmerül, mindkét opció: mi van, ha tévednek a számítások. Ő az egyetlen, aki hírek után kutat a neten (furcsa mód egyik szereplő sem néz híradót), ő az egyetlen, aki az utolsó percekben együtt akar lenni másokkal, és el akar jutni a faluba. Az ő szembenézése a pusztulással a legmegrázóbb, hiszen ő az, akinek van vesztenivalója, míg Justine beletörődik a végbe, sőt látványosan boldogabb is lesz attól, hogy neki lesz igaza. A színészek kapcsán az egyetlen dolog, ami ott motoszkál az ember fejében, az az, hogy mi lett volna, hogyha az eredeti elképzeléseknek megfelelően Penelopé Cruz játssza Justine-t. A film alapötlete is tőle származott, érthetetlen és sajnálatos módon választotta a Melankólia helyett a Karib-tenger kalózai folytatását.

    Nem csak a két testvér között látunk éles ellentétet: a film eltérő képi világa is nagyon elüt: hol remegő kézikamerás képeket, hol festményszerűen megkomponált nagytotálokat kapunk. Valószínűleg soha senki nem várt volna olyan gyönyörűen fényképezett és beállított képeket Triertől, mint például a Melankólia fényében a patakparton meztelen fürdőző Dunst snittje. Számos kép ég bele hosszú időre a filmből a néző fejébe. A film nyitányához hasonlóan a záró képsor is lenyűgöző: soha nem álmodtak meg még ilyen szép apokalipszist a filmtörténetben.

    Nem lehet tudni, hogy vajon ezúttal is trilógiában gondolkozik-e Trier, de biztosan van még mesélnivalója a depresszióról. Ha nem is ezzel a témával folytatja, azért akkor sem keseredhetünk el, biztosan tartogat még számunkra pár megrázó történetet Trier betegesen zseniális fantáziája.

    Ajánló

    Kezdődik a hatodik Nagy-Szín-Pad!

    Íme a Kids’ Choice Awards 2019-es jelöltjeinek névsora

    Íme az Avatar kiállítás kulisszái! – videó