MENÜ
  • Filmkritika: Manifesztum

    Amikor Cate Blanchett kisgyerekeket tanít a Dogma-mozgalom szabályaira.

    Julian Rosefeldt eredetileg videóinstallációkat készített Cate Blanchett-tel, melyben a színésznő tizenhárom különböző karakter (például tanárnő, hajléktalan férfi, televíziós hírolvasó) bőrébe bújva tolmácsolja különböző mozgalmak és művészeti csoportok manifesztumait. Míg a múzeumokban egyszerre, egy térben, különböző képernyőkön elevenedtek meg ezek a kiáltványok, addig Rosefeldt a Manifesztum kedvéért összefűzte őket.

    A kérdés, hogy mennyire lehet egybegyúrni tizenkét jelenetet, amik ugyan ugyanarra a logikára épülnek, de eredetileg arra szánták őket, hogy egymástól függetlenül, egymással párhuzamosan fussanak. Az egyes installációkat nem is rakták szimplán csak egymás után, néhányat szétdaraboltak, és Blanchett alteregói olykor vissza-visszatérnek. Egy múzeumban lehetősége van arra a befogadónak, hogy továbbálljon, ha az adott jelenet nem fogja meg, de így egybefűzve ezt nem tehetjük meg, hiába is éreznénk erre eleinte bizonyos pontokon kedvet. Törvényszerű, hogy az egyes installációk nem azonos színvonalúak, de a sorrend meghatározása során ezt lehetett volna egyensúlyozni. Rosefeldt mégis szinte az összes izgalmas jelenetet a végére tartogatja. Az elején maximum a kameramozgásban és a beállításokban merülhetünk el, és azzal próbálnak lenyűgözni minket, hogy Blanchett férfiként jelenik meg. Az első igazán figyelemfelkeltő részig elég sokáig kell várni a lassú tempójú felvezetést követően, és csak akkor kapjuk fel a fejünket, amikor Blanchett egy gyászszertartáson kezd el dadaista gondolatokat felolvasni.

    Furcsa megállapítás, de a humor a film mozgatórugója, aminek két forrása van. Az egyik az, amikor a szöveg teljesen elüt attól a kontextustól, amibe Rosefeldt helyezte. Ettől működik igazán a gyászjelenet, illetve az a rész, ahol Blanchett családanyaként az asztali áldás közben hosszasan sorolja, hogy mit is jelent számár a művészet, miközben a gyerekei a nevetésüket próbálják elfojtani, a férje pedig a szemét forgatja. A legjobb részek azonban azok, amikor egyes mozzanatok mennek szembe a kiáltványok emelkedettségével: amikor a koreográfus lehamuzza a mellette álló munkatársát, vagy amikor kinyílik a kamera képe és az időjárás-jelentő felett elzárják a műesőt szolgáltató csapot. A legzseniálisabb pedig a végére marad: Blanchett tanítónőként Jarmusch felhívására oktatja a diákokat, miszerint semmi sem eredeti, és bárhonnan lophatnak, ami inspirálja őket, vagy felkelti a fantáziájukat. Ezután elindul a padsorok között, hogy ellenőrizze a diákok munkáját, és sorra javítja ki őket a Dogma-mozgalom szabályainak megfelelően. Ennek köszönhetően lehetetlen, hogy ne egy széles vigyorral az arcunkon távozzunk a moziból.

    A Manifesztum egy érdekes és eredeti művészeti kísérlet, amely ha nem is bilincseli le folyamatosan a figyelmünket, de meglepő módon tud vicces lenni és lehetőséget ad Cate Blanchettnek arra, hogy számos oldalát csillogtassa meg.

    Ajánló

    Ilyen volt az MTV VMA vörösszőnyege

    140 diákot támogatott a STRAND Fesztivál

    Martin Garrix legjobb barátja exkluzív interjút adott a Life-nak