MENÜ
  • Filmkritika: Eközben Párizsban

    Párizs lángokban.

    Egy csapatnyi francia fiatal merényletre készül Párizsban. A város több pontján bombákat helyeznek el, melyeket egyszerre aktiválnak. Miközben a híradók a robbantás felvételeivel vannak tele, ők egy bevásárlóközpontban húzzák meg magukat éjszakára.

    Bertrand Bonello, a Bordélyház és a Saint Laurent rendezője ezúttal is egy olyan témát választott, ami nem hagyja szó nélkül a nézőközönséget. Forgatókönyvét még a párizsi terrortámadás előtt kezdte el írni, mely sajnos még aktuálisabbá és valószerűbbé tette azt. Így különösen megdöbbentő a film kulcsmondata, ami a rövid cameóra beugró Adèle Haenel szájából hangzik el, miszerint egy ilyen eseménynek előbb, vagy utóbb, de meg kellett történnie. Bonellónál viszont a támadás belülről érkezik: a terroristák unatkozó, párizsi fiatalok, és ettől csak még ijesztőbbé válik a történet. A különböző korú, etnikumú és családi hátterű merénylőkről nem tudjuk meg, hogy hogyan ismerték meg egymást, még igazából a motivációjukra sem derül fény.

    A film rendkívül vontatottan indul. Tizenöt percen keresztül szinte senki sem szólal meg, és fél órán át azt látjuk, ahogy az akkor még teljesen ismeretlen arcok mindenféle magyarázat nélkül Párizst járják, és előkészülnek a merényletre. A detonációkat követően viszont garantáltan felébrednek azok, akik egy kicsit elbóbiskoltak, és innentől kezdve egyre érdekesebbé és feszültebbé válik a helyzet. A csoport egy luxus bevásárlóközpontban húzza meg magát a robbantást követő éjszakára. Olyanok, mint Romero hősei, akik a káosz közepette leginkább csak a rendelkezésükre álló árucikkekre koncentrálnak. A ’68-as generáció leszármazottai, de célok és ideák nélkül. Lázadnak egy olyan rendszer ellen, aminek minden kényelmét kiélvezik. A kiváló fiatal színészek unott arckifejezéssel luxusruhákba bújnak, drága borokat bontanak fel, gokartoznak az áruház elhagyatott folyosóin, és miközben meg kellene lapulniuk, hangosan bömböltetik a zenét.

    Bonello remekül játszik a hangerővel és számos emlékezetes képet is komponál, mint amikor az egyik, szinte még gyerek szereplő egy arany maszkban jelenik meg, vagy ahol az egyik kamasz szembetalálja magát egy olyan próbababával, amit tetőtől talpig ugyanúgy öltöztettek fel, mint őt. A fiatalokkal nehéz azonosulni egészen az utolsó pillanatokig. Szinte egyikükben sem merül fel a lebukás veszélye, azt tervezgetik, hogy másnap hogyan folytatják az életüket, mintha mi sem történt volna. Annyira pimasz a tervük, hogy a város közepén húzzák meg magukat egy bekamerázott épületben, miközben szemtelenül hangosan hallgatják a zenét, és néha még cigizni is kiszöknek, hogy egy pillanatra még mi is elhisszük nekik, hogy ezt megúszhatják. Amikor azonban fordul a kocka, Bonello nem várt kegyetlenséggel zárja le a történetét, amivel még nagyobb hatást tesz a nézőkre. Nem éreztünk együtt a hőseinkkel, de ami történik velük, az mélyen felkavar minket.

    Bonello az indokolatlanul hosszú felvezetés után elgondolkoztat minket, provokál, beszédtémát generál és sokkol. A legtöbb rendező már annak is örülne, ha ezek közül csak az egyiket váltaná ki.

    Ajánló

    Jolly: “Mindig is élőben énekeltem!”

    Heti Horoszkóp – Április 24-30.

    Fresh Andi bokszolva vezeti le a stresszt