MENÜ
  • Filmkritika: Alpok

    Görögország legfelkapottabb rendezője ezúttal sem hazudtolta meg önmagát, és ismét egy igen furcsa filmmel állt elő a világ egyik legbizarabb szolgáltatásáról.

    Egy négyfős társaság, akik az Alpok nevet választják csoportjuknak, magukat pedig az Alpok hegycsúcsairól nevezik el, olyan családoknak nyújt segítséget, akik nemrég vesztették el az egyik hozzátartozójukat. Ők előre betanult szövegeket szajkózva heti néhány órát a gyászolókkal töltenek úgy, hogy az elhunyt személy bőrébe bújnak, és megpróbálják helyettesíteni őt.

    Az Alpok és Yorgos Lanthimos előző filmje, az Oscarra jelölt Kutyafog, sok ponton hasonlít egymásra. Ott két szülő neveli a külvilágtól elzárva a három gyerekét, ügyelve arra, hogy semmilyen külső hatás ne érje őket a házuk kerítésén túli világból. Sokáig ott sem értjük, hogy miért viselkednek és beszélnek furcsán a főhősök, ahogy az Alpoknál is lassan bogozzuk ki, hogy miért is játszik mindenki rosszul, és miért ismételgetik monotonon ugyanazokat a mondatok. És persze a meztelenkedés és a brutalitás sem marad el most sem.

    Az Alpok a Velencei Filmfesztiválról a legjobb forgatókönyv díjával távozott. A rejtélyesség, furcsaság és a lassan összeálló mozaikdarabkák nagyon jól működnek, még akkor is, ha a film eleje lassúsága miatt kissé unalmassá is válik. A színészi játék miatt ráadásul még rosszul is érezzük magunkat, és kínosan feszengünk a székben. De lassan rájövünk arra, hogy ez mind csak szükséges rossz. Az a jelent viszont, ahol a tagok gyakorlásképpen elhunyt hírességeket jelenítenek meg egy kitalálós játékban, egyszerűen zseniális. Ehhez nagyban hozzájárul a tornászlányt alakító Ariane Labed játéka is, aki a legemberibb karaktert formálja meg a filmben.

    Aggeliki Papoulia ezúttal nem okoz akkora katarzist a film végén, mint a Dogtoothban, de kétségbeesett viselkedése, ahogy nem tud kitörni a helyettesített személy életéből, igazán megrázó. Ő alakítja azt a nővért, aki egy fiatal teniszezőt ápol, aki végül belehal sérüléseibe. Ő felajánlja a segítségét a teniszező szüleinek, de az Alpok többi tagjának hazudik, hiszen tudja jól, hogy a tornász lány sokkal alkalmasabb a feladatra. Nem ő az, aki egy élsportoló fizikumával rendelkezik, ő nem hordja hátrafogva a haját, és nem rágja a körmeit úgy, mint a halott lány és a tornász kollégája. Mégis mindent megtesz, amire az ügyfelek utasítják, még a jéghideg tengerben is képes úszni, vagy ha úgy kívánják, akkor a halott házastársi kötelességeit is ellátja. Egy bizonyos ponton még azt is megkérdőjelezzük, hogy vajon az igazinak hitt élete is egy színjáték-e. Miután az Alpok vezetője, Mont Blanc rájön a hazugságra a teniszezővel kapcsolatban, a nővér helyébe a tornász lép, míg a nővér kétségbeesetten próbál visszakerülni a halott lány életébe.

    Az Alpok egy nagyon nehezen befogadható film. Azonban ha elég nyitottak vagyunk, akkor megláthatjuk a benne rejlő zsenialitást a rengeteg kín, fájdalom és szenvedés között az önző emberek világában. De mi mást is várhatunk egy olyan filmtől, aminek az elején a Carmina Burana csendül fel.

    Ajánló

    Szavazz Te is az Akváriumra!

    Heti Horoszkóp – Január 15-21.

    Íme a BRIT Awards idei jelöltjei