MENÜ
  • Filmkritika: A Pentagon titkai

    Spielberg és az oknyomozó újságírás.

    1971 júniusában a The New York Times részleteket közöl egy szigorúan titkos tanulmányból, amiből nyilvánvalóvá válik, hogy az amerikai kormány évtizedeken keresztül hazudott a vietnámi háborúval kapcsolatban. Az elemzés arra a következtetésre jutott, hogy lehetetlen megnyerni ezt a háborút, de az amerikai vezetés túl büszke ahhoz, hogy ezt beismerje, ezért újabb és újabb fiatalokat küld a dzsungelbe. A kormány leállíttatja a dokumentumok közlését és bíróság elé idézi a napilap képviselőit. Az iratokat ekkor a Washington Posthoz is eljuttatják, és a hétezer oldalas tanulmányból Ben Bradlee (Tom Hanks) csapatának néhány óra alatt kell megírnia az első cikket. Ez azonban csak abban az esetben jelenhet meg, ha a tőzsdére éppen csak kikerülő lap tulajdonosa, Kay Graham (Meryl Streep) vállalja a publikációval járó kockázatot.

    Tom McCarthy két éve egy fantasztikus szereplőgárdával készített el egy lebilincselő filmet úgy, hogy gyakorlatilag semmi másra nem koncentrált, csak az oknyomozó újságírás részleteire. Spielberg most még több húzónévvel állt ki a sajtószabadság mellett, de sajnos sokkal több mindenről szól ez a film, mint egy ügy felderítésének a részleteiről. Valószínűleg ezért is dönthetett úgy Spielberg, hogy nem annak az újságnak a szerkesztőségébe kalauzol minket, ahol hónapokon keresztül dolgoztak lázasan az újságírók a több ezer oldalas anyag feldolgozásán, hanem a Postéba, ahol nemcsak a publikálás okozott izgalmakat, de egy női karakter állt a középpontban egy férfiak uralta világban. Kay Graham vezetői képességeit gyakorlatilag lenézik a Post vezetőségében, és úgy tekintenek rá, mint aki csak arra alkalmas, hogy elegáns partikat adjon a házában. Ennek megfelelően az egyik szál azt mutatja meg, ahogyan Graham eljut arról a pontról, hogy a gondosan begyakorolt érveit képtelen határozottan előadni az igazgatótanácsban, arra a pontra, hogy egy túlzottan szájbarágós jelenetben a magabiztos kiállás után csillogó szemű nők között sétál végig a bíróság lépcsőjén.

    Persze nem rossz dolog azt látni, ahogy egy rendkívül intelligens nő dacol és fittyet hány a régimódi férfiak véleményére, főleg úgy, hogy ezt a nőt a huszonegyedik Oscar-jelölését begyűjtő Meryl Streep játssza (talán a kelleténél azért egy kicsit jóval megszeppentebben és bátortalanabbul). Ennek következtében azonban kevesebb idő jut arra, ami jóval több figyelmet érdemelne és sokkal izgalmasabb: az iratok feldolgozására, a versenyfutásra az idővel és a háttérben húzódó ellentétes vélemények ütköztetésére. A film legerősebb része az, amikor Bradlee az ügyvédekkel (Jesse Plemons szokás szerint zseniális) vitatkozik arról, hogy lehozhatják-e a kezükbe került információkat az újságban, míg a háttérben a csapata néhány óra alatt a próbálja meg a lakás padlóján rendszerezni a több ezernyi oldalt, Bradlee lánya pedig már nem a ház előtt, hanem a házban árulja a kissé felnyomott árú limonádéját. Ezekből a pillanatokból sokkal több is elfért volna még ebben a filmben, és Josh Singer társ-forgatókönyvíró a Spotlighttal már bizonyította is, hogy mekkora mestere ennek a műfajnak.

    Spielberg továbbra is rendkívül profi, magas színvonalú, de régimódi filmeket tesz le az asztalra, amik már nem tartalmaznak szinte semmi eredetit és meglepőt. A bátor újságírók pedig ennél sokkal többet is érdemelnének, például egy minisorozat keretein belül feldolgozva azt az áldozatos munkát, amivel kiálltak az elveikért, miszerint a sajtónak a népet kell szolgálnia és nem a kormányt.

    Nyereményjáték

    Bulvár

    Ők az MTV EMA nyertesei

    Bulvár
    nov. 6., kedd

    Televízió

    Új sorozatban a Tizenhárom okom volt sztárja

    Televízió
    Sze. 13., csütörtök

    A Lost sztárja a Walking Dead spin-offban

    Televízió
    dec. 3., vasárnap

    Elhunyt a Trónok harca színésze

    Televízió
    okt. 16., hétfő

    Ajánló

    Íme a VOLT aftermovie

    Ők az MTV EMA nyertesei

    Íme a Való Világ 9. Villája