MENÜ
  • Filmkritika: A.C.A.B. – Minden zsaru rohadék

    Az olasz rohamrendőrök mindennapjai.

    Három római rohamrendőr csapatába bekerül egy új fiú, Adriano. Az idősebbek a kezdeti ugratások után befogadják a zöldfülű rendőrt. Adriano hamar megtanulja, hogy a dühöngő futballszurkolók között egyedül semmire sem megy, csak a társaira számíthat. Azonban társainak is megvan a maguk magánéleti problémája, amit megpróbálnak otthon hagyni, az elfojtott indulatok így viszont néha munka közben törnek ki belőlük. Arra is rá kell ébrednie, hogy a törvény őrei nem mindig követik a törvényt, sokkal fontosabb számukra a betyárbecsület. Az igazságérzete nem hagyja nyugodni, ezzel viszont maga ellen fordítja a társait.

    Stefano Sollima korábban az NBC, a CNN és a CBS csatornáknál dolgozott kameramenként. Első nagyjátékfilmjében is szeret kézikamerázni, és olyan felvételeket készíteni, mintha épp a frontvonalról tudósítana.  A film alapjául Carlo Bonini bestsellere szolgált, aki egy megtörtént esetet dolgozott fel, amikor egy rendőri intézkedés során lelőttek egy Lazio drukkert 2007-ben. A cím a futballhuligánok körében népszerű mozaikszó, de a film nem a szurkolók, hanem a rendőrök szemszögéből mutatja be az eseményeket. Kicsit még át is vernek minket, hiszen a focimeccsek a történetnek csak kis részét teszik ki.

    A nagyobb részében a rendőrök életével foglalkozik, akiknek mind megvan a saját problémája. Egyikőjüknek skinhead a fia és megkéseli őt egy drukker, a másiktól elválik a felesége, és távoltartási engedély miatt a lányával sem találkozhat egy idő után. A harmadikat a bíróságra idézik be rendőri túlkapás miatt, Adriano anyját pedig ki akarják lakoltatni, de az önkormányzat által biztosított új lakást egy tunéziai család foglalta el. A film így nem csupán a futballhuligánokkal, hanem a rasszizmussal, családon belüli erőszakkal, és az Olaszországot érintő egyik legnagyobb aktuálpolitikai problémával, az illegális bevándorlókkal is foglalkozik. Ezzel viszont túl sok mindenbe kap bele, és ezeket a témákat csak felszínesen érinti.

    Azt mindenki gondolhatta, hogy nem a világ legjobb és legbiztonságosabb állása a rohamrendőröké. Érdekes az a szituáció, hogy az egyes eseményekre kivonuló rendőröknek sok esetben olyan embereket kell védeniük, akiknek nézeteikkel egyáltalán nem értenek egyet. Mégis, mikor parancsot teljesítenek, saját véleményüket félre kell tenniük. Ezt a kettős szituációt sem használták ki eléggé: míg  Adriano anyjára is a kilakoltatás vár, az egyik parancs során neki kell kilakoltatni egy ház lakóit, de senkivel sem beszéli meg, hogy belül mi játszódik le benne. A legnagyobb probléma, hogy nem tudunk azonosulni a szereplőkkel, szinte egyikőjük sem szimpatikus karakter, annak ellenére, hogy erkölcsi példaképeknek kellene lenniük. Ők azonban nem jók, de nem is rosszak. A belőlük előtörő erőszakosság miatt mégis inkább elidegenedünk tőlük. A szereplőkre ezen a téren nem is lehet panasz, hitelesen jelenítik meg a feszültséggel és agresszióval teli rendőröket, akiknek bármelyik pillanatban elborulhat az agyuk.

    A rendezőtől okos dolog volt a nyitott befejezés, és a szurkolói himnusznak számító Seven Nation Army felhasználása. Mégis annyival többet lehetett volna kihozni ebből a filmből, de sajnos a feladott labdák nagy részét nem csapták le rendesen.

    Ajánló

    A világ legkövetettebb tinijeinek sikertitkai

    Magyarországról beszéltek a világ legkövetettebb sztártinijei a Kids’ Choice díjátadón

    Kezdődik a hatodik Nagy-Szín-Pad!